VI. Tupou király és Nanasi királyné ünnepi üdvözlete Doma-Mikó István királyi udvari festőművésznek

Elhunyt a magyarokért rajongó tongai király

Meghalt az utolsó óceániai polinéz királyság, Tonga uralkodója – közölte vasárnap egy tongai lap. A nagy magyarbarát hírében álló, tavaly Budapesten is kitüntetett V. George Tupou egy hongkongi kórházban vesztette életét 63 évesen.

Helyi idő szerint vasárnap este elhunyt az utolsó óceániai királyság, Tonga uralkodója, V. George Tupou – jelentette a királyság angol nyelvű lapja, a Matangi Tonga. A 63 éves király egy hongkongi kórházban halt meg – írja a lap egy megbízható, meg nem nevezett forrásra hivatkozva.

A Matangi Tonga szerint a hírt a tongai kormány vasárnap este megerősítette, a tongai lap korábban azt írta, hogy a koronaherceg, Tupouto’a Lavaka is jelen volt a kórházban, ahol a király elhunyt. A megbízható forrásra hivatkozva azt írják, hogy V. Tupout vasárnap reggel szállították a kórházba, ahol néhány órával később meghalt.

V. George Tupou rajongott Magyarországért és a magyar kultúráért, tavaly augusztus végén Schmitt Pál köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrenddel tüntette ki. A király a magyar külpolitika egyik legfontosabb segítője volt a csendes-óceáni térségben, a globális nyitást tervező magyar külpolitika a világnak ezen a részén erősen támaszkodott az ő segítségére.

A király svájci és angliai egyetemi tanulmányai során behatóan tanulmányozta a magyar történelmet, magyarszeretete azonban részben udvari festőjétől, Doma-Mikó Istvántól származik. A festő állítása szerint éveken át dolgozott a tongai királyi udvarban, egy 2007-es interjúban azt mondta, hogy 18 évig szolgálta V. Tupout. Azt állította, hogy a királyt nagyon érdekelték a magyar uralkodók, főleg Mátyás király történetei, de imádta a magyar történelmi filmeket is, és az Egri csillagokat könyv formában is olvasta. Diplomáciai körökben elterjedt pletyka, hogy a király imádta a festője révén megismert magyar ételeket és a tokaji bort.

A tongai király azért kapott Magyarországon állami kitüntetést, mert sokat tett Magyarország és Tonga 2011-es diplomáciai kapcsolatfelvételéért. V. George Tupou támogatta Magyarország 2011-es kampányát is, amely során Budapest az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagságát pályázta meg, sikertelenül.

2011-ben az ENSZ VBT kampányában Magyarország felvette a diplomáciai kapcsolatot az összes óceániai szigetországgal, és közülük hárommal nagyköveti szintű kapcsolatot is tervezett. Tonga egyike ennek a három óceániai szigetországnak, így az óceániai térségben az ország egyik legfontosabb barátjának számított.

Forrás: AFP  Tonga királya teljes udvari díszben

Reformer király

V. Tupou 2006-ban, apja halála után került a tongai trónra. Apja, a közel 200 kilogrammos Taufa’ahau Tupou testsúlyával a világ legkövérebb uralkodója volt, akinek 41 éves uralma alatt a szigeteken megjelentek a demokratikus átalakulást követelő mozgalmak. Bár V. George Tupou elkötelezett reformerként lépett a trónra, 2008-ban halálos áldozatot követelő zavargások törtek ki országában.

A demokráciáért tüntetők nyomására V. George Topou 2009-ben bejelentette, hogy lemond hatalma egy részéről, és 2010-ben alkotmányos királysággá változtatja a szigetország államformáját. 2010-ben először választották meg közvetlenül a tongai parlamentet, illetve az első tongai miniszterelnököt (a király életéről és magyar kitüntetéséről bővebben itt olvashat).

Forrás: Origo.hu 2012.03.18

 

 

A Leleplező magazin 2009 júliusi számában Toke Peter riportja:

“Királyi alattvalók
Exkluzív riport egy király elszánt híveivel

 

A világban tizenkilenc királyság van. A távolabbiakról, például az óceániai Tongai Királyságról csak nagyon kevés ismeretünk van. Országaink között még hivatalos kapcsolat sincs. Vagy talán mégis? A Leleplező alapításának tízedik évfordulóján egy budai étteremben a tongai király két alattvalójával beszélgetek. Curtis Leonard Tu’ihalangingie úr egyenesen a polinéziai királyságból érkezett Budapestre, Doma-Mikó István – aki lapunk munkatársa is – pedig Japánból.

– Először is megkérdezem, mióta és milyen beosztásban dolgoznak a Királyi Udvarban?

Curtis:
A családom ősidők óta szolgálja a királyi famíliát. Engem fiatal koromtól kisegítőként alkalmaztak a Palotában. A középiskola elvégzése után már teljes munkaidőben dolgoztam, majd 2002-től Őfelsége IV Tupou király asszisztense és személyi kísérője lettem. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindig a király mellett voltam, gyakran 24 órán keresztül. Őfelsége szolgálatában világot is láthattam, mivel elkísértem őt külföldi utazásaira, így Londonba, Hong Kongba, Új-Zélandba, Fidzsibe, Szamoába, valamint az Egyesült Államok, Kína és Ausztrália nagyvárosaiba.

István:
1980-ban költöztem Japánba, ahol kezdetben hírességek portréit festettem. Nyolc évvel később meghívást kaptam a Tongai Királyságba, hogy megfessem Őfelsége, IV. Tupou király portréját. Három arcképet festettem, amit a következő évben több képemmel egyetemben kiállítottak a Tongai Nemzeti Központban. A tárlatot Őfelsége, és Vaea báró, az akkori kultuszminiszter nyitották meg. Ekkor, pontosabban 1989 októberében kaptam a királyi pártól hivatalos kinevezést, a királyi udvari festőművészi posztra. Azóta festem és a világban kiállítom az uralkodócsalád portréit, de készítettem Őfelségének újévi képeslapokat és királyi kalendáriumot is.

– Mióta kollégák, illetve barátok?

Curtis:
István már több mint tíz éve a királyi párnak dolgozott, amikor én állandó szolgálatba léptem. Lehetetlen volt nem ismerni, mert a Palota és a királyi lakosztály falai tele vannak a festményeivel. Személyesen olyankor találkoztunk, amikor új képeket, vagy magyar történelmi filmeket hozott Őfelségének. Királyunk nagyon szerette a külföldi ételeket is. Néha egészen különleges, ínycsiklandó sültek kerültek az asztalára. Ezeket is István készítette többszáz éves magyar királyi receptek szerint. Tudom, a húszévi szolgálata alatt sok áldozatot vállat, de soha nem beszél róla. Minden látogatása felvillanyozta Őfelségét, aki idővel egészen magyarkedvelővé vált. István kedvességét egyszer magam is megköszöntem, és azt hiszem, azóta vagyunk barátok.

István:
Igen, magyar történelmi filmeket vittem a királynak, és amikor elbúcsúztam, Curtis utánam sietett. Olyan lelkesen rázta a kezemet, mintha ő kapta volna az ajándékot. Ettől kezdve azután jobban odafigyeltem rá. Az udvari szolgálatot lehet munkának tekinteni, és lehet hivatásnak. Valamikor volt egy igaz barátom az Udvarban, aki azonban fiatalon meghalt. Öt gyerek maradt utána. Őrá emlékeztetett a lelkesedése és a lelkiismeretessége. Az igazi alattvaló fáradhatatlanul szolgálja urát.
Egyszer a készülő Royal Museum számára műtárgyakat leltároztunk a Palotában, amikor a testőr kinyitotta a királyi hall ajtaját. Bent Őfelsége a kivetítőn éppen az Egri Csillagokat nézte, a kimerült Curtis pedig ültében aludt.
Később a sors úgy hozta, hogy időnként együtt is dolgozhattunk, főleg Új-Zélandon, ahol a nagybeteg uralkodó gyógykezelésen tartózkodott. Őfelsége akkor már alig evett pár falatot naponta, csak a magyaros ízekből fogyasztott valamicskét. Ekkortájt ha valaki felváltotta Curtist, órákig tanakodtunk, miképpen tudnánk többet tenni Őfelségéért. A közös munka, közös megpróbáltatás erősítette a barátságunkat. Emlékezem, egyik este kifutott hozzánk: “Hamar adjatok valami harapnivalót, ma még semmit sem ettem!” Nem egészen egy percig tartott a “vacsorája”, és már rohant is vissza, nehogy magára hagyja a beteg királyt.

– Milyen a hangulat és a kollegális viszony az Udvarban?

Curtis:
A királynak és a királyi családnak dolgozni nagyon összetett munka. Mindig figyelni kell arra, hogy mit és miképpen mondunk. Fontos a megbízhatóság és a titoktartás. A fecsegőket nem tolerálják. Ottlétem alatt sok változás történt a Palotában. Azt hiszem, néhányan irigykedtek is rám, mert a királyi pár engem választott szolgálatra. Én voltam a legfiatalabb közöttük.

István:
Megtisztelő és felemelő feladat egy igazi királyt szolgálni. Az uralkodó csúcsvezető, akinek a küldetését egy egész csapat munkája támogatja. Megesik, hogy Őfelsége tízperces jelenésén több szakember hetekig dolgozik. Ez így helyes. Váratlan helyzet esetén eltűnnek a munkakörök közötti határok, és mindenki azt teszi, amit a cél érdekében tenni kell. Csak a siker a fontos. Az udvarban nincs helye lazaságnak, önzésnek, meg egyéb gyarlóságnak. Az embernek át kell alakulnia, hogy ezeknek a hatalmas követelményeknek megfeleljen. Valláshoz hasonlíthatnám, amihez erős hit, majdhogynem fanatizmus kell. A királyi udvar tagjainak többsége az életét áldozta volna Őfelségéért. A király tudta, és értékelte ezt.

– Milyen volt az elhunyt király, és mit tett Tongáért?

Curtis:
Ő volt a legnagyszerűbb, akit valaha is ismertem. Bölcs uralkodó, aki egész életében önfeláldozóan dolgozott a monarchiáért. Uralkodása alatt toronymagasra emelte a Királyság életszínvonalát. Nemzetközi repülőtereket, iskolákat, kórházakat, kultúrközpontokat, templomokat építtetett, tv- és rádióállomásokat alapított, megszervezte az ország honvédelmét és a tengeri flottát. Modernesítette a hajószállítást, minisztériumokat hozott létre a szállítás, munka, kereskedelem, túrizmus és halászat felemelésére. Utolsó leheletéig fáradozott a királyságért. Az aucklandi kórházban még a halála előtti napokban is fogadta a miniszterelnökét, az egyik miniszterét, és külföldi prominens vezetőket. Emlékezem, felkereste egy japán delegáció, egy új-zélandi miniszter és az Egyesült Arab Emirátusok nagykövete. Mindenki nagyon szerette őt.

– Cook kapitány Barátságos Szigeteknek nevezte Tongát. A király tudott-e barátokat szerezni az országának?

Curtis:
Az elhunyt király valóban barátságos volt. Jószándékával és megragadó egyéniségével a külföldi államfők és diplomaták között sok barátot szerzett a Királyságnak. Diplomáciai kapcsolatokat épített ki Ausztriával, Kínával, Japánnal, Thaifölddel, Venezuelával, Kubával és Mongóliával. Aktívan együttműködött a legjelentősebb nemzetközi szervezetekkel (ENSZ, UNESCO, Nemzetközösség, Óceániai Fórum). Meggyőződéses békepárti volt, a békemozgalmak mellé állt nem csak a Közel-Keleten, de Afrikában és a Salamon szigeteken is. Sok rugalmas változtatást tett országunk és a nemzetközi világ javára.

– Unatkozhat-e egy király?

Curtis:
Az elhunyt király mindig keményen dolgozott, egy percet se akart elvesztegetni az életéből. Ha csak a lehetősége felmerült az unalomnak, máris programba vett egy látogatást például a mezőgazdasági minisztérium kutatási telepére, vagy egy iskolába, esetleg összehívott egy értekezletet.
Szabadidejében a BBC angol híreit nézte, olvasott, vagy kedvenc hobbijának áldozva történelmi filmeket nézett. Ezek között – István jóvoltából – jócskán akadt magyar film is. Rájöttünk, hogy a mi királyunk és Mátyás király között sok a hasonlóság. Lefordítottunk neki néhány magyar históriát, amiken aztán jókat mulatott.

– Meg tudták-e nevettetni a királyt?

Curtis:
Őfelségének jó humorérzéke, jó humora volt. Néha tréfálkozott, vagy előadott valami vidám történetet az ifjúkorából. Ilyenkor kitüntetve éreztük magunkat, hogy együtt nevethetünk. Arra is volt példa, hogy az unokáival kapcsolatos kérdéseire válaszolva én nevettettem meg őt. A palota-etikett szerint viszont az uralkodócsalád tagjaival mi még beszélgetést sem kezdeményezhettünk, nemhogy viccelődést. A családtagjai azonban néha tréfálkoztak vele, és olyankor jókat nevetett. Idegenek társaságában azonban általában komoly volt, de hát az államelnökökkel vagy nagykövetekkel többnyire politikáról meg gazdaságról esett szó.

István:
Egyszer, még a szolgálatom kezdetén Őfelsége széles jókedvében elmondott nekem egy viccet. Jót nevettem, aztán én is majdnem belekezdtem egybe. Ám a pillantásából megéreztem, hogy ezt nem illik. Egy másik azonban mégis sikerült megnevettetnem.
Computerbe programoztam a trópusi királyi palotát, majd részletenként kinagyítva aprólékosan téli képé alakítottam. A palota sátortetejére vastag hóréteget tettem, az ereszre karnyi zúzmarás jégcsapok kerültek, a jégvirágos ablakok párkányait hóval borítottam, a környező pálmák és egyéb tropikus fák ágai pedig hajladoztak a hó súlya alatt. Őfelségéhez ezután beállítottam a keretezett, élethű fotónak tűnő valamivel. Döbbenten meredt rá, még fel is emelte az asztaltól. “Ez hó?” – kérdezte, azután hatalmasat nevetett. Előhozatta a Szibériában készült fényképét, abból azután computerben a havas palota elé “került” Őfelsége téli ruhában, kucsmában, kesztyűben, még a lehelete is láthatóvá vált a “nagy hidegben”.
Ezt a képet azután a dolgozószobája falán haláláig őrizte. Hallottam, hogy a szörnyű melegre panaszkodó külföldi vendégeknek mindig komoly képpel megmutatta: „Igaz, hogy most éppen meleg van, de a telek ilyen szörnyű hidegek nálunk”.

– Ismeretem szerint a Tongai Királyság viharzónában van. Gyakoriak ott a ciklonok és a hurrikánok?

István:
Valóban nem ritkák a kisebb helyi viharok, de időnként végigsöpör az országon egy-egy emlékezetesebb is. Ilyenkor a kisebb szigeteken átcsapnak a hullámok, amelyeknek a magassága a pálmafák csúcsát is eléri, tehát minden elpusztul. Persze, a lakosságot előre értesítik és evakuálják. Egy évtizede egy emlékezetes ciklon még a fővárosban hatalmas pusztítást végzett. Az emberek nem tudtak talpon maradni a süvítő szélviharban. Tetők, súlyos pálmaágak és kókuszdiók röpködtek, a táblákat tartó karvastagságú vascsöveket pedig olyan játékosan meghajtogatta a szél, mintha gemkapcsok lennének.
Amikor 1996 őszén expedíciót vezettem lakatlan szigetekre, sikerült kifognunk egy valódi tengeri ciklont.
Hatalmas hullámok dobálták a hajót, minden recsegett-ropogott, a lányok meg egyfolytában sikoltoztak. Félelmetes élmény volt, csak hajszál híján éltük túl. Senkinek nem kívánom, hogy megtapasztalja. Szívesen elmesélném, de nagyon hosszú történet.
(A történet érdekesnek bizonyult, részletben közöljük T. P.)

– Valószínűleg Ön az első tongai Magyarországon. Elárulná, miért látogatott hozzánk?

Curtis:
Az elhunyt királyt idősebbik fia, V. George Tupou király követte a trónon. Tavaly augusztusban a koronázási ünnepségek alatt István beszélt nekem a magyar Szent Korona-tanról. Engem nagyon megfogtak annak nemes és igazságos elvei. A régi magyar királyságok hasonlíthattak a tongaira. Megtudtam, hogy e tanok áploásával és időbeni átmentésével a Szent Korona Szövetség foglalkozik. Felvettük a kapcsolatot vitéz Kiss Imre elnök úrral, és megalapítottam a Szövetség tongai tagozatát. Ezért kaptam egy kitüntetést, s annak átvételére jöttem Budapestre.
A Szent Korona Szövetség Keresztjét az elnök úr július 4-én a Mátyás templomban adta át. Az időpontot és a helyszínt sorszerűnek érzem. Ezen a napon töltötte volna be 91-dik életévét elhunyt királyunk, aki nagyon kedvelte “Igazságos Mátyást”. A volt koronázási templom épülete gyönyörű, belül is elegáns, szinte érezni a Szentlélek jelenlétét. A tárogató zenével és zászlók felvonulásával kezdődő ceremónia csúcspontján vitéz Kiss Imre elnök úr a Budavári Nagyboldogasszony Templom főoltáránál szívhezszóló beszéddel adta át a kitüntetést. Nekem ebben a beszédben az tetszett legjobban, hogy Magyarországnak és a Tongai Királyságnak egy az istene. Őfelsége boldog lenne, ha ezt megélhette volna.

– Mi a véleménye Magyarországról?

Curtis:
Ez fantasztikusan gyönyörű ország! Sugározza, hogy valamikor nagyon erős hatalom volt. A budai Várban, a Dísz téren lakom, közel a Királyi Palotához. Az egy csodálatos épület, nemhiába a magyar királyok többszáz évig építtették. Milyen kár, hogy mindez a múlté!
Az első éjszaka, amikor a Halász-bástyáról megcsodálhattam az alvó Budapestet, megakadt a szemem az ország legszebb épületén. Már több európai országban jártam, de azt hiszem, a magyar épületek impozánsabbak, mint bárhol a világon. Nem nyugodtam, amíg az Országházat belülről is meg nem tekinthettem. Felemelő érzés! Micsoda pompa! Szebb és gazdagabb, mint az angol parlament. A Szent Korona előtt aztán igazán meghatódtam. Eddig csak a tongai királyi koronát láttam ilyen közelről. Mennyi titkot rejthetnek ennek a gyönyörű magyar ereklyének az évszázados szimbólumai! A titkok egyikének köszönhetem, hogy ma Magyarországon vagyok. Azt hiszem, a kultúrkedvelőknek nem csak Londonba, Párizsba és a “nagy” európai városokban kellene utazniuk, hanem Budapestre is. A magyar emberek pedig olyannak tűnnek, mint a hazájuk: kedvesek, barátságosak, és szépek. Nem utolsósorban pedig kiváló humoruk van. Mindenkinek, akivel csak találkoztam.
Reménykedek, hogy az országaink rövidesen felveszik a diplomáciai kapcsolatokat. Így, vagy úgy, én Magyarországra mindenképpen visszajövök!

– Mivel foglalkoznak most és a közeljövőben?

Curtis:
Őfelsége erősíti Tonga nemzetközi kapcsolatait, főleg Kínával és Japánnal. Én most Kínában a nyelvet és a nemzetközi kapcsolatokat tanulom. Kína után Angliában szeretnék még egy diplomát szerezni, azután visszatérek Tongába, hogy a tovább szolgáljam a hazámat.

István:
Szolgálatom huszadik évfordulójára az uralkodócsalád tagjairól és az ország tájairól festett képeimből kiállításokat rendeztem Párizsban, Londonban, Moszkvában, és több más világvárosban. Ezt a sorozatot folytatom. Most éppen V. George Tupou király koronázási portréját festem.

2009. július”

 

 

English translation of Leleplezo magazine 2009 July, report by Peter Toke:

“Royal subjects

Exclusive report with the determined subjects of a king

There are nineteen kingdoms in the world. From those which are far from here, for example the Tongan Kingdom, we know only a little bit. Between our countries there aren’t even diplomatic relations. Or are there? On the 10th anniversary of the foundation of the “Leleplezo” magazine, I am talking with two subjects of the Tongan king in a restaurant in Buda.

Mr. Curtis Leonard Tu’ihalangingie came to Budapest straight from the Polynesian Kingdom, and Mr. Doma-Miko, the colleague of the magazine, came from Japan.

– At first I am asking you since when have you been working in the Royal Court and what is your job?

Curtis: – My family had served the Tongan Royal Family since the ancient time. I have started working as a helper in the Palace when I was young, and later on, I became the assistant valley and nurse to His Majesty. After graduating from high school, I started working full time, and got the title as the personal attendant and personal assistant to His Majesty. This means that I spent all my time next to Him, often all-day long. In my service to His Majesty, I could travel to many countries, as I always accompanied him, for example to London, Hong Kong, New Zealand, Fiji, Samoa, and the big cities of the USA, China and Australia.

István Doma-Miko: – I moved to Japan in 1980, where, in the beginning, I painted the portraits of famous people. Eight years later I got an invitation to the Kingdom of Tonga, in order to paint the portrait of His Majesty King Tupou IV. I painted three portraits, which were, together with my other paintings, exhibited next year in the Tongan National Centre. The exhibitioön was opened by His Majesty and Baron Vaea, the former culture minister. That time, in October of 1989, the Royal Couple appointed me their Royal Court Painter. Since then I have been painting and exhibiting in the world the portraits of the members of the Royal Family. But I made for Them New Years card and Royal Calendars, too.

– Since when have you been colleagues and friends?

Curtis: – Istvan had already been working for the Royal couple for more then 10 years when I started to work full time. It was impossible not to know him as the walls of the Palace and the Royal suite were full with his paintings. We met personally when he brought new paintings or Hungarian historical movies to His Majesty. Our king really liked the foreign dishes. Sometimes quite special savoury roasts were on his table. Istvan made them after more hundred years old Hungarian Royal recipes. I know he has worked very hard during his 20-year-lon g service, but he never talk about it. Every visit of his had delighted His Majesty, who became a Hungarian-friend with time. Once, I thanked him his kindness; I think we have been friends since then.

István Doma-Miko: – Yes, I carried Hungarian historical movies to the King, and when I said good-bye, Curtis came to me. He shaked my hands so eagerly as if he would have got the gift. From that time I paid more attention to him. You can regard the Court service as a job and as a profession. I used to have a real friend in the Court, but he died very young. He had five children. Curtis’ enthusiasm and conscientiousness reminded me of him. A real subject serves his ruler untiringly.

Once we were looking the objects for the future Royal Museum in the Palace, when the bodyguard opened the dooe of the Royal Suite. I could see inside His Majesty watching The Stars of Egere City, and the exhausted Curtis was sleeping while sitting next to Him.

Later we worked together, too, mainly in New Zealand, where the King stayed because of his medical treatment. His Majesty was very ill, he hardly ate some bites of food, only from the Hungarian dishes did he consume a little bit. These times, if someone replaced Curtis, we were talking hours long about how we could do more for His Majesty. The common work, the common trials strengthened our friendship. I remember, one night he ran out: “Give me some food quickly, I haven’t eaten anythingf today yet!” His dinner didn’t even last for a minute. He immediately ran back, in order not to leave the king alone.

– What are the atmosphere and the relation between the colleagues like in the Court?

Curtis: – Working for the Royal family and the King, it’s a very complicated job. Most of the time you have to be careful of what you say and how you talk. The reliability and secrecy are very important. The chatterers are not tolerated. During my stay there, many things have changed in the Palace. I think, some people were jealous of me, because the Royal couple have chosen me to serve them. I was the youngest of them.

István Doma-Miko: – It is honouring and moving to serve a real king. The ruler is a top-leader whose mission is supported by a big team. It sometimes happens that several specialists work more weeks-long on His Majesty’s 10 minutes-long appearance. This is the good way. In case of an unexpected situation, the verges of the spheres of activity disappear, and everyone does what he has to do. Only the success counts. Laxity, egoism and other frailness have no place in the Court. You have to change yourself in order to meet these enormous requirements. I think it is similar to the religion, to which you need strong belief, almost fanaticism. Most members of the Royal Court would have laid down their lives fot His Majesty. The knew and respected this.

– What was the late king like and what did He do for Tonga?

Curtis: – His Majesty the late King, was the greatest person I have ever met in my life. He was a very wise ruler, who had selfless worked for his country in all his life. During his reign, the living standard of the Kingdom got very high. He had had international airports, schools, hospitals, cultural centres and churches built, had founded TV – and radio channels, he had organized the country’s national defence and Royal Marine. He had made the transportation by ship even modern, had established ministries to raise the level of the transport, work, trade, tourism and fishing. He had taken every effort, to his last breath. In the hospital in Auckland he had received his Prime Minister, one of his ministers and foreign prominent leaders even in the last days before his death. I remember, also a Japanese delegation, a minister from New Zealand, and the ambassador of the United Arab Emirates visited him. Everybody loved him.

– Captain Cook called Tonga the Friendly Islands. Could the king get friends for the country?

Curtis: – Indeed, the late king was friendly. Thanks to his good intent and fascinating personality he had made many friends among the foreign heads of sate and diplomats. He had established diplomatic relations with Austria, China, Japan, Thailand, Venezuela, Cuba and Mongolia. He was very active in co-operating with the most significant international organizations (UN, UNESCO, Commonwealth, South Pacific Forum). He was a convinced pacifist, he had sided with the peace movements not only in the Middle East, but also in Africa and the Solomon Islands. He had made many changes, for the benefit of his country and the international world.

– Can a king be bored?

Curtis: – His Majesty was a hard working person, he never wanted to waste any minute from his life. If there was the possibility of being bored, he immediately scheduled a visit for example to the department of research of the Agricultural Ministry, or to a school, or he convened a conference.

In his free time he would watch the BBC news, read or watch historical movies, which was one of his favourites hobbies. He liked the Hungarian historical movies, too. We found out that there are many common characteristics between our king and King Matthias. We translated some Hungarian stories for him, over which he had a good laugh.

– Could anyone make the king laugh?

Curtis: – His Majesty had a good sense of humour. Sometimes he told some jokes or told some funny stories from his youth. At such times, we always felt ourselves honoured that we can laugh together with him. Sometimes I made him laugh when I talked about his grandchildren. However, according to the Palace etiquette, we could not even initiate a conversation with the members of the Royal Family, not to mention the joking. The members of the family did sometimes joke with him, and then he would always laugh heartily at them. But when he was with foreign people, he was always serious, as the conversation with the heads of state and ambassador was about politics and economy.

István Doma-Miko: – Once, in the beginning of my service, His Majesty told me a joke. I had a good laugh over it, and I almost started to tell one, too. But from his look I felt that it wouldn’t be the right thing to do. However later I managed to make him laugh though.

I put the tropical Palace into the computer, and then I enlarged it and formed it into a winter picture. I put thick layer of snow onto the tent roof of the Palace, and then rimy icicles onto the eaves. I covered the window sills with snow, and the branches of the palmtrees and other tropical trees kept bowing under the weight of the snow. Then, I showed it to His Majesty. He was looking at it and said: “Is this snow?” – he asked, and started to laugh. Then he showed me a photo, on which he was in Siberia, and I put His Majesty – in winter cloths, fur-cap and gloves- in front of the snowy Palace. Even his breath could be seen in the “severe” cold.

This picure hang on the wall of his room until his death. I heard that when a foreigner complained about the grea heat, he showed them this picure and told them seriously: “Now it is very hot, but the winters are so cold here”.

– Probably you are the first Tongan in Hungary. Could you please tell us why you visited us?

Curtis: – After the late king passed away, the throne went to his oldest son, King George Tupou V. Last year in August, during the Coronation feasts, Istvan talked me about the Hungarian Holy Crown doctrines. I was very touched by its noble and just principles. The old Hungarian Kingdoms could be like the Tongan. I came to know that the Federation of the Holy Crown is engaged in the fostering and saving these doctrines. We contacted Sir Imre Kiss President, and I established the Tongan section of the President. That’s why I got a medal and I came to Budapest to take it over.

The President handed over the Order of the Cross of the Federation of the Holy Crown in the Matthias Church, on the 4th July. I think the date and the spot were predestined. His Majesty, who really liked King Matthias, would have been 91 years old that day. The building of the former Coronation Church is wonderful, elegant inside, you can feel the presence of the Holy Spirit. On the culminating point of the ceremony, which started with the music of the Hungarian double reed instrument and the procession of the flags, Sir Imre Kiss handed over the medal in front of the high altar of the Virgin Mary Church of Buda, with a pathetic speech. In this speech I liked the best that Hungary and the Kingdom of Tonga have the same God. His Majesty would be happy if he lived now.

– What do you think of Hungary?

Curtis: – This is a fantastic country! You can feel how strong it used to be. I live in the Buda Castle, on the Dísz Square, near the Royal Palace. It is a wonderful building, the Hungarian kings had it built more hundred years long. What a pity that it is only the past!

At the first night, when I could admire the sleeping Budapest, standing on the Fishermen Bastion, my eyes alighted on the most beautiful building of the country. I have been to several European countries, but I think, the Hungarian buildings are statelier than anywhere else in the world. I could view the Parliament from inside, too. It was so moving! What splendour! It is more beautiful and richer than the English Parliament. And then, in front of the Holy Crown, I was really touched. So far I have seen only the Tongan Crown from such a short distance. How many secrets can the centuries-old symbols of this wonderful Hungarian relic hide! I can thank to one of these secrets that I am now in Hungary. I think the culture fans should go not only to London, Paris and other big European capitals, but to Budapest, too. And the Hungarian people are like their country: nice, friendly and beautiful. And they have really good humour.

I hope that our counties will soon establish diplomatic relations.
In some way or other, I will come back to Hungary!

– What are your plans for the future?

Curtis: – His Majesty strengthens Tonga’s international relations, especially with China and Japan. I study now in China the language and international relations. After graduating, I would like to get one more degree in the UK, and then I will return to Tonga, to serve my country.

István Doma-Miko: – To the 20th anniversary of my service, I arranged exhibition from my paintings about the members of the Royal Family and the country’s landscapes in Paris, London, Moscow and other world cities. Now I am continueing this serial. Currently I am painting the Coronation portrait of king George Tupou V. “

 

 

Dr. Celler Tibor

A tongai király magyar udvari festője

 

Doma-Mikó István nem mindennapi életútja

Doma-Mikó István: IV. Tupou királytól szolgálatom 15. évében aranypalettát kaptam

A Japánban élő ismert festőművész, Doma-Mikó István nevével először egyetemista koromban, a nyolcvanas évek végén egy német színes újságban találkoztam. A főleg a királyi udvarok történéseiről tudósító magazinban olvastam, hogy a tongai királynak (a tavaly 88 éves korában elhunyt) IV. Taufa’ahau Tupounak magyar az udvari festője. Hát igencsak rácsodálkoztam e nem mindennapi történetre: egy magyar a Csendes-óceán eldugott zugában csinált karriert, egy magyar, aki egy igazi uralkodó mellett teljesít szolgálatot!A jelenleg Tokióban élő Doma-Mikó István festőművészként bejárta a fél világot, közel 30 országban volt kiállítása. Alkotói pályafutása mellett festészetet tanít egy japán főiskolán és több ázsiai egyetemen. Néhány alapítványt is létrehozott, ezenkívül ő a tokiói Universal Bridge nemzetközi kultúrcsere-szervezet vezetője.

– Honnan és mikor indult egy ilyen párját ritkító életút? – teszem fel az első kérdést a művész úrnak.

– Gyermekkorom szúrós szemű öreg jövőlátója szerint sorsom a szülőföldtől messzire vet, ahol híressé és gazdaggá válok. Az életem valóban meseszerűen alakult, mint a fiatallegényé,aki elindult szerencsét próbálni, találkozott az öreg királlyal, aki próbára tette, és szolgálatába fogadta. Hasonlóképp indultam én szülőhelyemről, az alföldi Füzesgyarmatról 1965-ben Budapestre, s onnan ’80-ban Tokióba. Nyolc évvel később a véletlen összehozott korunk kevés koronás főinek egyikével, a polinéziai Tongai Királyság uralkodójával, IV. Tupou királlyal, aki kinevezett udvari festőjének. Így lettem királyi alattvaló három hazával: Magyarországon születtem, Japánban élek, a művészet és a szolgálat pedig a Tongai Királyságba szólít.
Huszonhét évvel ezelőtt a Felkelő Nap Országába érkezve miniatűr festészeti találmányommal hamar ismertté váltam, azután japán hírességek portréit festettem. Erről értesülve 1988-ban megkeresett a tongai parlament egyik képviselője, megörökíteném-e Őfelsége IV. Tupou király arcképét. Addigra már két külföldi is lefestette, de az uralkodó nem tartott igényt az alkotásaikra.
Elutaztam hát a trópusi paradicsomba, s a trónteremben megszeppenve pingáltam a szálfatermetű, szigorú tekintetű uralkodót. Az esélyeim növelésére mindjárt három portrét is festettem, s végül nagy kő esett le a szívemről, amikor nemcsak valamelyiket, hanem kegyesen mindhármat jóváhagyta (a szerk. megj.: az uralkodó egyik portréja a fedőlapon látható).
A következő évben Őfelsége a királyi család és a nemesek társaságában (az országnak 33 nemesi családja van) a Tongai Nemzeti Központban megnyitotta önálló képkiállításomat. Ezt követően az uralkodópár élethosszig tartóan kinevezett saját és a Tongai Királyság udvari festőművészének. Meghatódva vettem át az okmányt; ilyen posztot előttem csak két magyar festő töltött be, László Fülöp és Zichy Mihály.

– Művészetének állomáshelyein hallottak már egyáltalán Magyarországról, illetve a magyarokról?

– A fejlettebb országokban természetesen ismerik Magyarországot. Eljutottam azonban olyan fejlődő országokba is, ahol sokan csak tőlem értesültek először Magyarország létezéséről.
Őfelsége viszont nagyon is tudott rólunk, mert nagyapja, II. György király és I. Ferenc József osztrák császár és magyar király jó barátok voltak. Megbízásából – dr. Habsburg Ottó segítségével –információt gyűjtöttem az utolsó magyar király, IV. Károly leszármazottjairól. Hosszú kapcsolatunk tizennyolc évében mindig csigáztam Őfelsége érdeklődését országunk iránt. Elsősorban az uralkodóink érdekelték, főleg Mátyás király, akinek históriáiból többet le is fordítottam számára. Az idős uralkodó imádta a magyar történelmi filmeket.Megesett, hogy egymás után négyet is megnézett a tőlem kapott DVD-kből, amiket valóságos gyűjteménnyé rendszereztetett. Az Egri csillagokat még könyv formában is elolvasta. Az uralkodópár, a hercegek és hercegnők megkedvelték a magyar konyhát, minden jelentősebb ételünket ismerik már…

Festés közben

– Milyen egy festő élete egy királyi udvarban? Sikerült a királyi család tagjait közelebbről, úgymond emberközelből is megismernie?

– A Tongai Királyság a világ azon kevés monarchiáinak egyike, ahol a király teljhatalommal rendelkezik. Például az angol királynővel ellentétben mindenben dönthet, s a tetteiért senkinek nem tartozik számadással vagy magyarázattal. A király irányít, az alattvalóknak érdem szerint juttatva elismerést és szigort.
A király és családtagjainak többsége a világ legkiválóbb egyetemein végzett, több nyelven beszélnek, értenek a tudományokhoz, a művészetekhez, és a külszolgálatban szerzik meg nemzetközi tapasztalataikat. Az uralkodót több neves egyetem díszdoktorává fogadta.
Kinevezésemmel az udvari hierarchián kívül közvetlenül az uralkodópár alárendeltje lettem. Bizalmas és megtisztelő feladat egy igazi királyt szolgálni. Alázatot követel, hűséget, tudást, kitartást és a többiekkel való összhangot. A fő figyelmetazonbanaművészi munkára fordítom, ami sokrétű. Vászonra viszem a királyi család tagjait, a birodalom tájait, terveket készítek királyi kitüntetésekhez, kalendáriumhoz és újévi üdvözlőlapokhoz. Jelenleg a Királyi Múzeum alapításán dolgozom.

Mata’aho királynéval 80. születésnapján

Őfelsége kezdettől abban a kegyben részesített, hogy a trónteremben a jobbján ülve „beszélő ember” nélkül, közvetlenül tárgyalhattunk. A többi a mesékben szokásos királyi próbatételekre emlékeztet. Szolgálatom tizenötödik esztendejétől felengedett az uralkodópár hagyományos távolságtartása. Azóta a királyságba érkezésemtől a munkám végeztéig szolgálati autó visz egyenruhás sofőrrel, szállásként pedig egy kertes apartmant vagy a régi palota vendégszobáját kapom, ahol külön házvezetőnő gondoskodik rólam. Mata’aho királyné és Nanasi hercegnő, a trónörökös felesége, szinte naponta küldenek gyümölcskosarakat, tortákat vagy finomsülteket,ha pedig a palotába szólít a munka, mindig terítenek nekem ebédre vagy uzsonnára. Megható, hogy a melegszívű királyné még betegeskedő édesanyámnak is küld ajándékot.
Tavaly a végső gyógykezelés céljából új-zélandi birtokán tartózkodó nagybeteg király mellett voltam még akkor is, amikor már szinte senkit sem fogadott. Utolsó, tanulságos beszélgetéseink egész életemben végigkísérnek. Őfelsége halálakor olyan fájdalmat éreztem, mintha saját apámat veszítettem volna el.
A trón idősebbik fiáraszállt,akiV.SiaosiTupounéven, vagyis V. Györgyként lépett a szigetország legújabb történelmébe. Az új királyt trónörökös korától nagyon bölcsnek és meggondoltnak ismerem; hátralévő életemet az ő szolgálatában fogom tölteni. A sokoldalú, szuperintelligens V. György Oxfordban diplomázott, több nyelven folyékonyan beszél, és igazi művészetértő. Kiemelt fontosságot tulajdonít Tonga nemzetközi kapcsolatainak, uralkodása alatt a királyság nagy nyitása várható a világ felé.

– Milyen elismerések, sikerek kísérték pályáját?

– A művész fizetségeasikerésapályatársakirigysége. Nekem mindkettőből kijutott. Életem legnagyobb elismerésének tartom, hogy tudásommal majd két évtizedig egy rendkívüli egyéniséget szolgálhattam. Ez alatt a királyi családtól számtalan gesztust kaptam, Őfelségétől pedig a munkámat elismerő okmányokat, egy aranypalettát, valamint egy ezüst és egy arany királyi érdemrendet.
Japánban is elismernek; Akihito császár, Michiko császárné és Naruhito trónörökös a császári palotában fogadtak. (Még a hosszú beszélgetéseink közben készült fényképeket is megkaptam, ami ritka kegy, mert azok nem a vendégnek készülnek, és általában az udvar nem adja ki.) A Japán–Angol Baráti Társaság pedig Nemzetközi Béke-nagydíjjal tüntetett ki.
Fiatalon művészeti pályázatokon bőven nyertem díjat. Ma már inkább a tanítványaim sikereinek örülök. Netán öregszem?

A festőművész egyik portréja Őfelsége V. György királyról

– A festésen és az oktatáson túl mire jut még ideje?

– Nemcsak tanítok, de magam is mindig tanulok. Valamikor a Budapesti Képzőművészeti Főiskola magántanulójaként kezdtem, majd Los Angelesben, a Kalifornia Egyetemen folytattam, azután Tokióban elvégeztem egy ékszertervező és -készítő iskolát. Diákkoromban dzsúdóztam is. Tavaly egy japán harcművész mesterhez jártam edzésre. Most pedig nyelvet tanulok, hetedikként a tongait. Ott a jó reggelt így hangzik: Málo elelei ki he pongipongi! Hát nem bájos?
Bár japán munkamorállal dolgozom, néha úgy érzem, a terveim megvalósításához hét élet sem lenne elég. Így aztán magánéletem szinte egyáltalán nincs. Sokrétű elfoglaltságom miatt állandó mozgásban vagyok. Kiállítás-rendezés, tanítás vagy épp az államelnök portréja megfestése révén több mint negyven országba eljutottam. A képeim viszont nálam is többet utaztak, még az antarktiszi japán Shówa-állomáson és az arktiszi Svalbardon is kiállították őket.
Szeretek olvasni, mindenhova viszek magammal könyvet, és ha öt percet várni kell, előkapom.
Vannak „igazi” mániáim is. Például Japánból kutatóexpedíciókat vezettem Óceánia jelenleg is lakatlan szigeteire, s így a világ legszebb érintetlen tájaira jutottam el. Szeretem a kalandot, felmásztam a mexikói Nap-piramis csúcsára, jártam elefántháton a dzsungelben, túléltem a tengeren néhány szörnyű ciklont, a magasban pedig egy hidroplán motorjának leállását. Szerintem a megpróbáltatások és az életveszély edzik az embert.

Doma-Mikó István A kóbei lány című alkotása

– Immár több mint két évtizede él a Felkelő Nap Országában. Hogyan hatott Önre ez a környezet? Miben különböznek a japán emberek tőlünk, európaiaktól?

– Valóban, 1980 óta élek a szigetországban, a csúcstechnológia, a munkaszeretet és a szorgalom hazájában. Tízévi távollét után térhettem vissza először Magyarországra. Arra számítottam, hogy otthon ragadok, de ez a keleti világ megfogott, és két hét múlva már „visszarántott”.
Legnagyobb különbséget a munkaetikában látom. Az tette Japánt naggyá. Náluk első a munka, második a család, harmadik a szórakozás. Európában más a sorrend. Tetszik továbbá az emberi kapcsolatok kifinomultsága.Még a súrlódásokat is elkerülik. Nagyon más egy ilyen országban tárgyalni, beszélgetni vagy éppen tanítani.
A művészeti főiskolán a magyar Barcsay-féle művészeti anatómiát és saját találmányomat, a gyorsfestést tanítom. (Én három perc alatt, tanítványaim tíz perc alatt készítenek el egy akril tájképet). Tanításkor csend van, nem kell fegyelmezni, a hallgatók hálásak a kapott tudásért. Más világ.
Engem elsősorban a japán lélek mélysége érdekel, a yamatodamashi, vagyis a japánságtudat, a bushido, vagyis szamurájetika és a többi titok. Sokat tanultam a keleti filozófiábólazelső modelljeimtől, egy öreg zen szerzetestől meg egy filozófustól.
Immár nyolc éve foglalkozom kamikazeku-tatással. Ehhez mintegy 300 életben maradt kamikaze pilótával találkoztam, akiket a háború hirtelen befejezése miatt mégsem vetettek be. Érdekel, miféle belső erő hatására vállalták tudatosan, hogy bombával teli repülőikkel az ellenség hajóira zuhanva 18–23 évesen életüket áldozzák. Tőlük tanultam: a jó csak a rossz ismeretében értékelhető igazán. Enyém a világ négy kamikaze-gyűjteményének egyike, de akadnak elsőként Kínában vert japán pénzérméim vagy több ezer éve megkövesedett faleveleket és rovarokat tartalmazó kőzeteim is.

A festőművész az egyik falu bíráját is megörökítette

– Magyarországon az egyetlen Japán Múzeum és Kert Füzesgyarmaton volt. Az Ön által létrehozott gyűjtemény több mint 1500 értékes tárggyal mutatta be a Felkelő Nap Országának kultúráját, történelmét, művészetét, hagyományait. Mit mondana erről?

– A három évtizeddel ezelőtti politikai bezártságban csak szűrt információ jöhetett a Távol-Keletről. Első japáni látogatásom után megdöbbentem, szülőhazámban milyen keveset tudnak erről az országról, és milyen sok a tévhit. A kimonót összetévesztették az indiai szárival, és azt gondolták, az evőpálcikák rugókkal mozognak. Felelősséget éreztem, hogy közzétegyem mindazt, amit szerencsém folytán megismerhettem.
1980-ban szülővárosomban saját költségemen megnyitottam a – tudtommal Európában is egyetlen – japán múzeumot. Kezdetben száz japán tárgyat állítottam ki egy bérelt épületben, majd a rendkívüli érdeklődés miatt egyre gyarapítottam a gyűjteményt és a kiállítóterületet. Akadt év, amikor minden keresetemet és időmet elvitte a fenntartás és a fejlesztés, mert a látogatást díjmentessé tettem. A gyerekeket elsősorban a szamurájpáncél és a nindzsa dobófegyverek érdekelték, a nőket a kimonók, az eredeti fanyomatok és a kamikaze-búcsúlevelek fordításai.
A képgyűjteményünknek kialakítottam egy galériát, ahol mai japán festőművészek időszakos kiállításait rendeztük, és elkészítettem az ország második japán kertjét keleti növényekkel, mesterséges tóval, folyóval, kongó bambuszkúttal és zenés csobogókkal. A japán mesevilágnak híre kelt, s a látogatók tömegesen jöttek nemcsak belföldről és a környező országokból, hanem a Nyugatról, sőt még Skandináviából is.
Nincs tovább. Tavaly ősszel fennállásának 27. évében a múzeumot bezártam azzal, hogy olyan városban nyitom újra, amelyet emelkedettebb lelkű vezetők irányítanak.

Tongai palotabelső

– Járt-e már nálunk a Vajdaságban? Hallott-e a hivatalos magyar politika külhoni magyarokkal szembeni hűvös viszonyulásáról?

– Már majdnem teljesen végigjártam a külhoni magyar tájakat. Nagy élmény lenne a Vajdaságot is megismerni, ahova sajnos még nem jutottam el. A délvidéki híreket viszont az interneten naprakészen olvasom. A magyar külpolitika vonatkozó álláspontja számomra zavarba ejtő és megdöbbentő. Ellenkezőjét teszik, mint hasonló esetben Japán, Tonga vagy a többi általam nagyra becsült ország. Pedig ahogy a gazdag termésű gyümölcsfa gyökerei törzsben egyesülnek, úgy szükségeltetik számunkra is az összetartozás.

 

A magazin fedőlapja

Dr. CELLER Tibor

 

Translation of Családi Kör Magazine, 2007 August 23

The Tongan King’s Hungarian Royal Court Painter

Steven Doma-Mikó’s uncommon walk of life

I first became acquainted with the name of the well-known painter, Steven Doma-Mikó, who lives in Japan, whilst I was at university towards the end of the ’80s through a German magazine. In this journal, which reports mostly the stories of the Royal Courts, I had read that King Taufa’ahau Tupou IV of Tonga, who died last year at the age of 88, had employed a Hungarian as the Court Painter. I was rather surprised at this unusual story: a Hungarian had made his fortune in a hidden corner of the Pacific Ocean through service to a real monarch.
Steven Doma-Mikó, who lives now in Tokyo, has roamed around half the world, and has had exhibitions in just under 30 countries. Besides his art career, he teaches painting at Japanese colleges and Asian universities. He has been responsible for starting many foundations, and he is the leader of the Universal Bridge in Tokyo, an international cultural exchange organization, I asked Mr. Doma-Miko a series of questions about his life and work.

– From where and how did your unrivalled walk of life get started?

– According to a fortune teller in my childhood, my fate was going to take me far away where I would become rich and famous. My life has been a fairy tale, like that of the young man who left to try his luck and then met the old king who tested him and took him into his service. In the same way I left my birthplace, the lowland city of Füzesgyarmat, for Budapest in 1965 and later for Tokyo in 1980.
Eight years later, fate brought me to the monarch of the Polynesian Tongan Kingdom, Tupou IV, who was the only king in the South Pacific, and he appointed me His Court Painter. So I became a Royal subject with three homes: I was born in Hungary; I live in Japan; and service to the King as well as my art calls me to the Tongan Kingdom.
Arriving in the Country of the Rising Sun 27 years ago, I quickly became well known for a miniature painting technique that I had invented. At the time, I was painting portraits of Japanese celebrities. Upon hearing this in 1988, one of the senators in the Tongan Parliament looked for me and asked whether I would paint a portrait of His Majesty King Tupou IV. Two foreigners had already painted his portrait but the King was not pleased with their work..
I travelled to the tropical paradise of Tonga where I started painting, nervously and anxiously, the powerfully built, austere King in the throne-room. To increase my chances, I painted three portraits right away, and a great weight was lifted from my mind when His Majesty approved not only one of them but kept all three.
Next year, His Majesty officially opened my independent exhibition at the Tongan National Centre in the presence of the Royal Family and the nobles ( Tonga has 33 noble families) After that His and Her Majesty appointed me their Royal Family Painter and the Tongan Kingdom’s Royal Court Painter for life. When I received the document of appointment, I was very touched; only two Hungarians had filled positions like this before, Fülöp Laszló – to a king of England, and Mihály Zichy – to a Russian czar.

– You have visited many countries in the world. Has anybody heard about Hungary and the Hungarians?

– In the advanced countries, people have, of course, heard about Hungary. But I visited some developing countries where it was through me that they first came to know about Hungary.
However, His Majesty did know about us, as His grandfather and Frank Joseph II, the Austrian Emperor and Hungarian King were good friends. On behalf of His Majesty and with the help of Otto Habsburg,son of the last Hungarian king, I found out information about the descendants of the last Hungarian King, Charles IV. During the 18 years, which we spent together, I extended His Majesty’s interest in our country. He was mainly interested in our monarchs, especially King Matthias, some of whose tales I translated for Him. The old monarch loved Hungarian historical movies. It happened sometimes that he watched four DVDs, which he got from me, one after the other, and he had systematized them in a real collection. He had even read the book “Stars of Eger City”.Their Majesties, the princes, and the princesses have come to like Hungarian cuisine; they now know all of our major dishes.

– What is the life of a Royal Court Painter like? Have you managed to get to know the members of the Royal Family more intimately?

– The Tongan Kingdom is one of the few monarchies in the world where the King has full power. Unlike, for example, the Queen of England, He has the right to decide everything; He does not need to explain His actions and does not need to give an account of anything. The King rules; He gives just and due desserts to his subjects.
The King and the majority of the Royal Family have graduated from the best universities of the world, speak many languages fluently, and are skilled in science and the arts. The King himself was awarded honorary degrees by many well-known universities.
I do not belong to the Court hierarchy, but I deal directly with Their Majesties.
It is an intimate and honourable duty to serve a real king. It requires humility, fidelity, knowledge, persistence and harmony with other courtiers. However, I direct my major attention to my artistic work, which is wide-ranging. I paint portraits of the members of the Royal Family and the lands of the Kingdom. I make plans for the Royal medals, calendars and New Year greeting cards. At present, I am working on the planning stages of the Royal Museum.
His Majesty granted me a favour from the beginning: sitting directly on His right, I could discuss things with Him without using an intermediary. However, other things remind me of the tests regularly found in fairy tales. After fifteen years of serving Their Majesties, traditional aloofness eased. Since my arrival in the Kingdom, and for as long as my work lasts, a uniformed driver takes me by official car. For accommodation, I get an apartment with a garden or a spare-room in the old palace, where a housekeeper sees to my needs. Queen Mata’aho and Princess Nanasi, the wife of the crown prince, often send me fruit baskets, cakes and delicious roasts. If my work calls me to the palace, they always set me a table filled with snacks. The warm-hearted Queen even sent gifts for my sickly mother.
Last year, on His land in New Zealand, where He was receiving medical treatment, I was by the side of the very seriously ill King even at a time when He welcomed almost nobody. Our last illuminating talks will stay with me for the rest of my life. At the time of His Majesty’s death, I felt an intense pain as if I had lost my own father.
The throne went to His Majesty’s eldest son, who stepped into the role as King George Tupou V of Tonga. From his crown prince period, I have known the new king to be a very wise and mature man. I am going to spend the rest of my life in His service. He graduated from Oxford and is super intelligent. He can speak several languages fluently and is well acquainted with the arts. He attaches great importance to Tonga’s international connections; during His reign, the Kingdom’s opening to the world is expected.

– What kinds of rewards and successes have you seen in your career?

– The artist’s payment is personal satisfaction and the jealousy of colleagues. I have my share of both. I am most thankful that I could serve a man above the ordinary for almost two decades. During that time, I got many gestures of appreciation and kindness from the Royal Family, and from His Majesty: documents which recognized my work, a gold palette and a silver one, as well as a gold Royal Decoration.
Also in Japan, I got a big honour as Emperor Akihito, Empress Michiko and the heir apparent Naruhito welcomed me to the Imperial Palace. From the Emperor Court I even got photos, which were taken during our long discussion, which was a big honour as they are made not for guests, and the Court usually does not give them out. And the Japanese-English Friendship Association rewarded me with the International Peace Grand Prize.
When I was young, I won many prizes in art competitions. Nowadays, I am happier when I hear about my former students’ successes. Maybe I am getting old?

– Besides painting and teaching, what do you have time for?

– I not only teach but I also learn too. Once upon a time, I started at the Fine Arts College in Budapest as a private student. Then I continued in Los Angeles at the University of California. Then in Tokyo, I completed a jewelry design course.. When I was a student, I studied judo. Last year, I trained with a Japanese martial arts master. Now, I am learning Tongan as my seventh language. In Tonga, if you say ’Good Morning’, you say, ’Málo elelei ki he pongipongi’! Isn’t it lovely?
I have a Japanese work ethic, but to realize all my plans, seven lives would not be enough.. Thus, I have almost no private life. Because of my wide-ranging activities, I am constantly on the go. Through exhibition arrangements, teaching, or portrait painting of the heads of states I have been to more than 40 countries. However, my paintings have travelled even more than I have. For example, they were even exhibited at the Antarctic Japanese Showa Base and the Arctic Svalbard.
I like reading. I always take a book with me, and if I have to wait 5 minutes somewhere, I take it out.
I am driven by impulses too. From Japan, I have guided research expeditions such as to the desert islands of Oceania, so I have visited the most beautiful, untouched regions of the world. I like adventure. I have climbed the peak of the Mexican “Sun” pyramid. I have travelled on an elephant’s back in the jungle, and I have survived several terrible cyclones at sea and up in the air when a hydroplane’s engine stopped. I think ordeals and ldangers make us resiliant.

– Right now you have been living in the Land of the Rising Sun for more than 20 years. What impression has this environment made on you? What are the differences between the Japanese and Europeans?

– In fact, since 1980, I have been living in this insular country, this home of high technology, this place of love of work and diligence. After 10 years absence, when I returned to Hungary for the first time, I expected that I would want to stay home, but I had come to like this eastern world so much that it pulled me back after two weeks.
I found the greatest difference between Eastern Europe and Japan is in work ethics. Japan has raised theirs high. For them, work is the most important thing. Family is the second, and entertainment is the third. In Europe the order is different. I also like the refinement of human relations in Japan; they avoid conflicts. It is better to discuss things, to talk or teach in such a country.
At the Art College, I teach the Hungarian Barcsay-type anatomy of fine arts and speed painting, my own invention. I can paint an acrylic landscape in 3 minutes, and my students can do it in 10 minutes. During teaching, there is silence. There is no need to discipline the students; they are grateful for the knowledge they get. It is a different world.
I am principally interested in the depths of the Japanese soul, the so-called yamatodamashi, namely the Japanese consciousness, the bushido, the samurai ethics and other secrets. I have learned a lot of Eastern philosophy from my first models, an old Zen monk and a philosopher.
Now, I have been doing research into kamikaze for eight years.
So far, I have met almost 300 surviving kamikazes, who were not thrown into battle due to the sudden end of the war. I am very interested in what kind of inner power led them, at the age of 18-23, to lay down their lives by crashing down into enemy ships, with their airplanes, loaded with bombs. I learned from them that the good can be valued only if you know the bad. I possess one of the four kamikaze collections in the world, and I also have Japanese coins, which were first minted in China, and stones, thousands of years old, containing leaves and insects.

– The first Japan Museum in Hungary was in your birthplace, Füzesgyarmat. The collection you established presents the culture, history, art, and traditions of the Land of the Rising Sun with more than 1500 valuable objects. What can you say about it?

– In the political isolation of 30 years ago, not much information came from the Far-East. After my first visit to Japan, I was surprised how little the people in Hungary knew about this Far-Eastern country, and how many misconceptions there were. Because of the isolation 30 years ago, people got very little information about the East. They mistook the kimono for the Indian sari, and they thought that chopsticks worked with springs. I felt responsible to inform people about what I had come to know because of my good fortune.
In 1980, at my birthplace, at my own expense, I opened the Japanese Museum, which was, as far as I know, the only one of its kind in Europe. In the beginning, I exhibited 100 Japanese objects in a rented building, but due to the enormous interest, I continued to increase my collection and enlarged the exhibiting space. There were years when I spent all my earnings on maintenance and improvements because I charged no entrance fee. The children were mainly interested in the samurai armour and ninja weapons, and the women in kimonos, wood impressions and translations of the kamikaze-farewell letters.
For our collection of pictures, I made a gallery where we arranged the periodical exhibitions of the modern Japanese painters. And I made the second Japanese Garden in the country with Eastern plants, artificial lakes, ringing bamboo pumps and musical splashing objects. Word of the Japanese Museum took wind, and people came en masse, not only from Hungary and the surrounding countries, but also from Western Europe, and even from Scandinavia.
But now it is over. Last autumn, in the 27th year of its existence, I closed the museum with the intention of opening it again in a city, which is run by leaders with more noble-minded souls.

– Have you ever been to the Vajdaság (territory in Serbia lived in by Hungarians)? Have you heard about the cold attitude of the Hungarian politicians, to the Hungarians living outside the borders of Hungary?

– I have already gone to almost all the outer Hungarian regions. It would be an interesting experience to get to know the Vajdaság, too, where I have never been before, unfortunately. I always read the news on the Internet to keep up-to-date. I find Hungarian foreign policy baffling and staggering. Hungarian politicians do the opposite of what Japan, Tonga or other countries that I respect would do in similar cases. As the fruit tree’s roots merge together into the trunk, we need to come together in the same way, too.

Dr. Tibor Celler