Tartalom:

• Három korona szolgálatában 2012
• A Koronázás 2008
• Nirvána palettája 2006

 

Doma-Mikó István

A három korona szolgálatában

Március 18-án vasárnap telefonomon megjelent egy kínai mobil száma. Nyilvánvalóan a Pekingben tartózkodó Curtis barátom, az elhunyt „öreg király” személyi kísérője hív. Az örömteli üdvözlést megelőzve azt mondta, amit 2006 szeptemberében: „His Majesty passed away.” Őfelsége elhunyt.

Királyi udvari festőművészként 21 éve szolgálom a tongai dinasztiát, és immár másodszor hallom a lesújtó mondatot. A Királyságban megtapasztaltuk e néhány szó következményeit. A szélrózsa minden országából hazaviharzanak a királyi család zokogó tagjai, a monarchia gyászba borul, s a Palotahivatalban jönnek-mennek a táviratok. A későn kelő média pedig ontja a maga pontatlan vagy szenzációhajhász híreit. Íme, olvasom mindjárt a magyar sajtóban, hogy „meghalt a magyarkedvelő király”. Lám, Őfelsége V. Tupou megnyilvánulásait ismét összemosták királyi apjáéval. Illenék, hogy én, az egyetlen élő kompetens végre rendet teremtsek a kavalkádban. Visszaemlékezéseimből idézve kezdem a kezdetén:

„Az életem meseszerűen alakult, mint a fiatal legényé, aki elindult szerencsét próbálni, találkozott az öreg királlyal, aki próbára tette, és szolgálatába fogadta. Hasonlóképp indultam én szülőhelyemről, az alföldi Füzesgyarmatról 1965-ben Budapestre, s onnan ’80-ban Tokióba. Nyolc évvel később a véletlen összehozott korunk kevés koronás főinek egyikével, a polinéziai Tongai Királyság uralkodójával, IV. Tupou királlyal, aki kinevezett udvari festőjének. Így lettem királyi alattvaló három hazával: Magyarországon születtem, Japánban élek, a művészet és a szolgálat pedig a Tongai Királyságba szólít.

1980-ban a Felkelő Nap Országába érkezve miniatűr festészeti találmányommal ismertté váltam, azután japán hírességek portréit festettem. Nyolc évvel később erről értesülve megkeresett a tongai parlament egyik képviselője, megörökíteném-e Őfelsége IV. Tupou király arcképét. Addigra már két külföldi is lefestette, de az uralkodó nem tartott igényt az alkotásaikra.
Elutaztam hát a trópusi paradicsomba, s a trónteremben megszeppenve pingáltam a szálfatermetű, szigorú tekintetű uralkodót. Az esélyeim növelésére mindjárt három portrét is festettem, s végül nagy kő esett le a szívemről, amikor nemcsak valamelyiket, hanem kegyesen mindhármat jóváhagyta.

A következő évben Őfelsége a királyi család és a nemesek társaságában (az országnak 33 nemesi családja van) a Tongai Nemzeti Központban megnyitotta önálló képkiállításomat. Ezt követően 1989. október 2-án az uralkodópár élethosszig tartóan kinevezett saját és a Tongai Királyság udvari festőművészének. Meghatódva vettem át az okmányt; ilyen posztot előttem csak két magyar festő töltött be, László Fülöp és Zichy Mihály.

Kinevezésemmel az udvari hierarchián kívül közvetlenül az uralkodópár alárendeltje lettem. Bizalmas és megtisztelő feladat egy igazi királyt szolgálni. Alázatot követel, hűséget, tudást, kitartást és a többiekkel való összhangot. A fő figyelmet azonban a művészi munkára fordítom, ami sokrétű. Vászonra viszem a királyi család tagjait, a birodalom tájait, terveket készítek királyi kitüntetésekhez, kalendáriumhoz és újévi üdvözlőlapokhoz.

A Tongai Királyság a világ azon kevés monarchiáinak egyike, ahol a király teljhatalommal rendelkezik. Például az angol királynővel ellentétben mindenben dönthet, s a tetteiért senkinek nem tartozik számadással vagy magyarázattal. A király irányít, az alattvalóknak érdem szerint juttatva elis­merést és szigort.

Őfelsége kezdettől abban a kegyben részesített, hogy a trónteremben a jobbján ülve „beszélő ember” nélkül, közvetlenül tárgyalhattunk. A többi a mesékben szokásos királyi próbatételekre emlékeztet. Szolgálatom tizenötödik esztendejétől felengedett az uralkodópár hagyományos távolságtartása. Azóta a királyságba érkezésemtől a munkám végeztéig szolgálati autó visz egyenruhás sofőrrel, szállásként pedig egy kertes apartmant vagy a régi palota vendégszobáját kapom, ahol külön házvezetőnő gondoskodik rólam. Mata’aho királyné és Nanasi hercegnő szinte naponta küldenek gyümölcskosarakat, tortákat vagy finom sülteket, ha pedig a palotába szólít a munka, mindig terítenek nekem ebédre vagy uzsonnára. A melegszívű királynébetegeskedő édesanyámnak még ajándékot is küldött.”

1996 őszén expedíciót szerveztem a Királyság lakatlan szigetei flórája és faunája felmérésére. Visszaúton hatalmas tengeri viharba keveredtünk, kis híján majd’ odavesztünk. A történetet a Nirvána palettája – Ciklonban címmel írtam meg. Ebből egyetlen napot ragadnék ki, amelyben mind az uralkodót, mint az akkori koronaherceget, a későbbi (és most elhunyt) királyt említem:

„Másnap már korán reggel talpon voltam. Minden tongai látogatásom így kezdődik, álmosan. Tokiói indulásomat több napos nyugtalan virrasztás előzi meg, érkezésem estéjén kialvatlanul, megtörve érkezek a Palotához és nyugalmat csak az Őfelségével történő találkozás ad. Persze mindennek magam sem tudom magyarázatát.

Reggel kilenckor telefonon bejelentkeztem a Királyi Udvartartásnál, ahol már várták a hívásomat. Fél tízre igazolták vissza a kihallgatást. Négyesével futottam fel a lépcsőn, hogy időben átöltözhessek. Negyedóra múltán már állig begombolkozva, hőgutával küzdve a szálloda portájánál vártam az autót. Telefonhoz hívtak. A király személyi titkára, ’Ofa kifulladó hangja szólt a kagylóból: “Egy államelnök van bent Őfelségénél, és úgy tűnik, hogy a megbeszélés elhúzódik. Áttesszük a kihallgatásodat délután kettőre! Sajnálom, István, ez nem rajtam múlott!” – tette hozzá bűnbánóan. Persze, persze, minden rendben van, akkor hát kettőkor!

Óceánia térképét a korábbi gyarmatosítás még ma is befolyási övezetre osztja. Az utód országok ma épp úgy nem egyeznek, mint néhai gazdáik. A tárgyalásaik semleges Svájca a térség utolsó királysága, Tonga. Őfelsége pedig amolyan békéltető szerepet tölt be az államfők között. Most is hasonló tárgyalása lehet.

Az expedíció tagjai a hall díványaiból szemlélték, amint aranysujtásos egyenruhában rohangálok szobám és a recepció között. Visszahordattam a király csomagjait, majd leüzentem, hogy változott a program, gyülekező, és megyünk megvásárolni az expedíció felszerelését. Átöltözés, aztán a csoporttal irány az áruház. Ott már négy kézikocsit megtöltöttünk áruval, amikor a bejáratnál feltűnt egy vendégeket vizslató szúrós szemű tiszt. Felismertem benne a palotaőrség elöljáróját.

Amikor hozzánk lépett összevágta a bokáját. “Mr. Toma-Miko?” – kérdezte fölöslegesen, hiszen ismertük egymást. A nevem elferdítésére már oda se figyeltem. Az ember ne legyen igényes egy százezres lakosú országban, ahol nem létezik “D” betű. Beérem azzal, hogy egyetlenként a királyné helyesen szólít.

– Őfelsége várja!

– Köszönöm, már értesítettek. Biztos lehet, hogy nem kések, kettőre ott leszek!

– Nem, nem. Őfelsége szigorú parancsa, hogy most vigyem a palotába, rögvest! –

Rohanás vissza a szállásra, újbóli átöltözés, nyakig-gombolkozás, fuldoklás, csomaghordás. A tongai alattvalók életét külön gondviselés vigyázhatta azon az ötszáz méteren, amit autóval többnyire két keréken tettünk meg a Palotáig. A bejáratánál ’Ofa várt rám, kialvatlan karikás szemekkel: “Őfelsége váratlanul lezárta a megbeszélést és rögtön látni akar.”

– Akkor hát nem jól alakultak a dolgok, ugye?

– Bizony, én is attól tartok.

– Készülhetünk a háborúra? – próbáltam tréfálkozni.

Valami mosolyfélére húzta a száját. Zsinóros egyenruhás felvezető tiszt érkezett futólépésben két katonával és én már indultam is utána. A sürgősségre való tekintettel menetünk nélkülözte a máskor oly jellemző méltóságot. Majdnem szaladtunk, s a két katona izzadva loholt utánunk súlyos csomagjaimmal. A trónteremben kibontottuk és a tárgyalóasztalon sorba rendeztük csomagjaimat. A székekre csupán a képeket állítottam, hátukkal az asztal felé.

Amint a katonák magamra hagytak, tettem néhány lépést. A földgömb, a világtérkép és minden tárgy ma is milliméterre pontosan ott állt, ahol fél évtizede először megpillantottam őket. A király jobbjáról nem hiányzott Pilolevu hercegnő lánykori nevető képe. Milyen nagy lehetett Őfelsége öröme, amikor megszületett egyszem leánya. Az ablakon kitekintve megpillantottam magát a királynét, amint a kertben libériás szolgákat utasítgat széles karmozdulatokkal. Az udvaroncok sűrűn bólogattak, s ahogy mozdulataikból kivettem, a virágágyások átrendezéséről eshetett szó. A királyi lakosztály felől éles koppanások riasztottak fel, s én megszokott helyemre, a trón jobb oldalára álltam.

Őfelsége még nem öltözött át a fogadás óta, hosszú ujjú sárga díszruháját viselte. Gondterhelt arccal közeledett. Talán egy kis derűt vár tőlem az új képek és a japáni híreim által – találgattam. A trón előtt egy pillanatra majdnem teljesen felegyenesedett és én eltörpülve éreztem magam a kétméteres uralkodó előtt.

-“How are you?” Hogy vagy? – hangzott szokásos kérdése kézfogáskor.

– Mindig nagyon jól, ha Felségedet egészségben láthatom! -válaszoltam szertartásosan.

A súlyos, faragott trónszékbe ereszkedve egyetlen kézmozdulattal hellyel kínált a jobbján. A hosszú tárgyalóasztal végén ült, én pedig az asztal legközelebbi sarkához telepedtem. Sokáig valahova az asztal távoli végébe meredt, azután lassan lecsukta a szemét. Nagyon fáradt- gondoltam. Az enyhe szellő fellebbentette a csipkefüggönyt. A résen a napsütötte palotakertből egy cifra pillangót hozott be a fuvallat. Tenyérnyi fekete szárnyait érzékeny citrom, narancs és fehér minta borította. Megigézve követtük tekintetünkkel tétova röppályáját. Hirtelen az uralkodó elé telepedett az asztalra, mint valami háziállat. Az öreg király és a tarka lepke sokáig nézte egymást. Készséges komornyik közeledett elhessenteni a szentségtörőt de a ház ura egy mozdulattal leintette: „Hagyd!”

Sokáig némán meredtünk a kertbe visszatérő váratlan vendég után. Aztán rám emelte barátságos, már-már atyai tekintetét.

– Igyunk egy jó mangó-dzsúszt, István! Meglátod, finom és erőt adó ital! –

Fehér ruhás szolga ezüsttálcáról felszolgálta a hűs lét és mi elmélyedtünk a kortyolgatásban. Régről ismertem és nem kóstoltam finomabbat a híres királyi mangószörpnél. Az csak a legkedvesebb vendégnek jár. A friss mangó gyümölcs rostos levén kívül van még benne valami, amit titok övez. Sejtem, hogy a Tongán termő mini-citrom illatos zöld héján érlelik ősi recept szerint.

Magamon érezvén Őfelsége várakozó pillantását, engedélyt kértem a csomagok bemutatására. Minden tárgyra “rábólintott” és félig szórakozottan hallgatta a magyarázataimat. Csak akkor kerekedett ki a szeme, amikor a szándékosan utoljára hagyott képekhez értem.

– Ez itt Felséged portréja, amit megbeszélésünk szerint a Leonardo da Vinci tanulmányaira jellemző színnel és kompozícióval készítettem. Eltér viszont az ecsetkezelés technikája. Kegyeskedjék Felséged megsimítani a kép felületét. Ez pedig Őfelsége, a Királyné lemezre készült portréja. Azonos méretű faalapra erősítettem és hasonló bronzcímkével láttam el, mint a Felségedről készült munkámat. Ajánlott párban kiállítani. Végül pedig ez itt egy angol művészeti magazin, amely a Felségedről festett első portrémat közölte. Másolatát már leadtam az udvartartásnál.

Aztán további fél órát tárgyaltunk, főleg a jövőbeni képekről, és a legújabb japáni hírekről, ám szóba kerültek egyéb témák is. A palotaetika szerint nem illik a királyhoz kérdést intézni, főleg olyat nem, amely választásra készteti. Amikor újoncként elkövettem ezt a szentségtörést, Őfelsége sokáig a távolba, egy leszálló repülőgépre meredt. – Közvetlen repülőjáratot kellene létesíteni Japánból – váltott más témára, és én töprenghettem, hogy mit hibáztam. Mivel a festés- és egyéb teendőim részleteire egyenesen nem kaphatok instrukciót, efféle beszélgetésen próbáltam kipuhatolni, végül is mit szeretne Őfelsége. E bizalmas négyszemközti beszélgetések azonban sok egyébre feljogosítottak. Az uralkodó olyan ügyeket is szóbahoz, amikről még közvetlen környezete sem hallhat. Ilyenkor érzem igazán, hogy udvari festőként mennyire bizalmi az állásom.

A diskurzus végére visszatért a színe, még néhány tréfált is megeresztett. Én pedig örültem, hogy nevetni látom. Búcsúzáskor megrendülten néztem a távozó királyt. Lassan indult meg, felső teste előrehajolt. Bizony, nagyon megöregedett. Vajon hányszor találkozhatunk még? Botja koppanásainak elhaltával szinte transzban meredtem a trón keményfa reliefjére. Milyen sajnálatos, hogy a Tupou-család ősi címere csak fekete-fehéren maradt fenn! Életcél lehetne felkutatni a történelmi hagyományokat és megfesteni az uralkodóház címerét – először színesben, a királyság történelmében! Őfelségét biztosan boldoggá tenné. Megteszem, fogadkoztam magamban.

– Uram! Uram! – szólongatott a katona, ki tudja hányadszor – indulnunk kell!

IV. Tupou király arany palettát adományozott Doma-Mikónak szolgálata 15. évfordulójára

A palotából egyenesen a koronaherceg hivatalába hajtottunk, ahol ebéd előtt kellett megjelennem. Nyolcéves ismeretségünk alatt először jártam a hivatalában. A monarchia külügyminisztereként ő is, – mint az uralkodó többi bizalmasa – fontos szerepet tölt be a kormányban.

Mindig meglepett, hogy a trónörökös mennyire ellentéte apjának. Ezt hangsúlyozta az épület is. A Viktória-korabeli fatornyos palotával ellentétben egy szupermodern csillogó toronyházban találtam magamat, ahol az aranykeretes liftajtó előtt még a testőrök is külföldinek tűntek. A felvonón is csak kísérettel juthattam az emeletre, ahol a miniszteri hivatalig számtalan elektromos ajtó zárult mögöttünk. Ott kísérőm egy csinos titkárnő gondjaira bízott, aki sajnálkozott, hogy hiába jöttem, a herceg épp elment ebédelni.

A kávéra várva lenyűgözött az irodában zajló serény munka. Furcsálltam ugyan a kontrasztot, hogy a modern computer-sor mögött háncs-öves hölgyek gépelnek, de el kellett ismernem, hogy azt igen sebesen végzik. A modern környezetben legfeljebb a hangzavaruk utalt Tongára. Billentyűverés közben gyakran átkiabáltak egymáshoz. Aztán a kávéval olyan asztalhoz tessékeltek, ahonnan ráláttam a képernyőkre. Alig tudtam visszatartani a nevetésemet. Az összes computeren pasziánsz játék futott.

Bekurjantott az őr, a kisasszonyok egy szemvillanás alatt eltüntették a játékot, és az ajtóban megjelent maga a trónörökös. Felénk biccentett, majd eltűnt egy bőrrel párnázott ajtó mögött. Ekkor már egy thaiföldi kinézetű üzletember is velem együtt várakozott. Őt kérette először.

Az ajtó belső kilincsével a kezemben elsőként saját litográfiám ötlött a szemembe. Úgy kiválasztottam a kavalkádból egy minutumban, mint apa a gyermekét az iskolai tablón. Más percekig kereshetné, mert a falat, az asztalokat, sőt, még az ablakpárkányt is dísztárgyak tömkelege borította. Úgy tűnik, a herceg minden emléktárgyat megtart.

A hivatal bútorai faragottak, nikkelezettek, vagy bőrrel borítottak. Itt minden ezer százalékig amerikainak tűnik, főleg maga a gazda. Őfelsége állig begombolt tongai viseletének ellentéte: lakkcipő, sötét öltöny, gyémántos-tűvel rögzített piros-kék csíkos nyakkendő, sőt, selyem dísz-zsebkendő! Szemvillanás alatt egy San Franciscoi konszern vezérigazgatójánál éreztem magamat. Még a stílusa is az amerikai üzletemberekéhez igazodott. Nem véletlen, minden szabadidejét ott tölti.

Fél nap alatt az ötödik feketét fogyasztottam, ám a beszélgetésünk alig tartott tovább a kávénál. Közölte, hogy délután a kastélyában vár, hogy elkezdjem a portréja festését.

       Több mint negyven országba jártam, mégsem láttam a hercegénél elragadóbb kastélyt. Az épület a repülőtéri útról letérve hatalmas kétszárnyas vaskapun keresztül széles aszfaltúton közelíthető meg. Az út kialakítása a szemfényvesztés remeke. Emelkedése olyan enyhe és kiszámított, hogy a kastély mindig ötszáz méternyi távolságról látszik, bár majd egy kilométert kell gyalogolni. Engem kifutópályára emlékeztet. Egy kis sport repülőgép játszva felszállhatna innen. Lehet, hogy az is, a trónörökös kiváló pilóta. A franciás épületet létrehozó japán cég bravúrja a két darab 6-8 méter magas rácsos állóablak elhelyezése. Ezek egyikét az út felől, a párját átellenbe építették be. Így a kíváncsi szemlélődő egyszerűen „átlát” az épület hallján. Éjszaka, a benti csillárok fényében persze látható a lakók élete is.

Ide érkeztem taxival, és pár perc múlva már a trónörökösre vártam. Most végre belülről is megcsodálhattam a gyönyörű építményt, amelynek mennyezete magasságban vetekedett egy operaházéval. A berendezést illetően el kell ismernem, a hercegnek van ízlése. A csillárok, az aranyozott reliefek csodálatos összhangban álltak a bútorokkal, szőnyegekkel.

       Rövidesen elkezdhettem a munkát. Házigazdám a zongorára támaszkodott, és rám bízta miként dolgozom. A póz szerint távolba kellett merengenie, de gyakran felém lesett, érdekelte, a rajzolás technikája. Mulatságosnak találhatta, hogy másodpercenként kapkodom a tekintetemet föl-le és szúrós tekintettel próbálom agyamba vésni vonásait. Időnként elnyomott egy finom mosolyt. A hall távoli szegletéből olyasféle lárma hallatszott, mint a cseppkőbarlangokban, majd feltárult az ajtó, és megjelent egy 12 év körüli bájos leányka. Láttomra meglepődött, de a kíváncsiság sokáig ott tartotta. Felismertem benne Nanasi hercegnő leányát, Angelica hercegnőt. Nocsak, milyen gyönyörű lett, utoljára ötéves korában találkoztunk a kiállításom megnyitóján!”

       IV. Tupou király bizalmát élvezve egyre többet foglalkoztunk Magyarországgal és a magyar kultúrával, aminek következtében egészen magyarkedvelővé vált. Előkerült a magyar királyok családfája, elidéztünk egy-egy koronás fő életénél. Vidám kedélyű lévén különösen kedvelte „Igazságos Mátyás” történeteit. Többet lefordítottam angolra, hogy mulathasson rajtuk. Az álruhás országjárás ötlete biztosan csábította, de a megvalósítás szóba sem jöhetett. Tonga kis ország, és az uralkodót mindenki ismeri.

Tudtam, imádja a történelmi filmeket, ezért valóságos DVD-tékát gyűjtöttem számára az angolszinkronos vagy feliratos magyar filmekből: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, A dunai hajós, Sándor Mátyás… Legtöbbször A Hídembert tekintette meg Eperjes Károly főszereplésével, az Egri csillagokat pedig – angolul – könyvben is elolvasta. Ezeket a DVD-ket még külföldi útjaira is magával vitte. Az új-zélandi királyi rezidencia inasa magyarul próbált szólni hozzám. „Éngol, éngol” –ismételgette. Ő kezelte a vetítőgépet, és megtanulta, hogy az „angol” szóval tudja átváltani a magyar filmek nyelvét.

A királyi családban a jóságos Mata’aho királyné felügyelte a kis unokák és az első ükunoka nevelését. Ehhez Jankovics Marcell magyaros rajzfilmjeivel járultam hozzá, amik a királyi apróságok kedvencei lettek. A szobájukból kiszűrődő hangokból mindig tudtam, ha magyar rajzfilmeket néznek.

Őfelsége szerette a fűszeres ételeket. Ünnepnapokon egy szakács és két kukta segítségével régi magyar királyi ételeket keltettünk életre. Ilyenkor étkezésre megjelentek a hercegek és hercegkisasszonyok, akik szintén kedvelték a magyar konyhát. Őfelsége koronázásakor megfogadta, hogy többé soha nem iszik alkoholt és nem dohányzik. Ezt be is tartotta. A borban párolt ételeket elfogyasztotta, de nem lehetett csalni. A bor csak aromát adhatott, alkohol tartalmat nem. Egyszer a királyi asztalról kaptam egy egész üveg pezsgőt. Még az is alkoholmentes volt.

       Őfelsége 14 éves kora óta kemény sportokat űzött. Rögbizett, Ausztráliában diákoskodva pedig ifjúsági kenubajnok lett. Hosszú élete folyamán minden délután 5 órakor egy teljes órát edzett. Biciklizett, evezett, vagy súlyzózott. Még nyolcvan éves korában is olyan súlyokat emelt, amit két katona alig bírt a kezébe adni.

2006-ban egy hónapot töltöttem a királyi család új-zélandi rezidenciáján a nagybeteg uralkodó mellett. Éreztük, nagy baj van. Utolsó, tanulságos beszélgetéseink egész életemben végigkísérnek.

Az inas panaszkodott, hogy Őfelségétől csaknem úgy hozza vissza az ételt, ahogy bevitte. Aztán boldogan odasúgta: „Őfelsége az utolsó cseppig elfogyasztotta!” Magyar gulyás volt.

A magyarkedvelő király, IV. Tupou, tongai nevén Taufa’ahau, a Vihar Győztese még további 3 hónapot élt. Nagy fájdalom kerítette hatalmába övéit, amikor 88 évesen, 39 évi uralkodás után megtért őseihez. Halálakor olyan fájdalmat éreztem, mintha saját apámat veszítettem volna el.

       A trón idősebbik fiára szállt, aki V. George (Siaosi) Tupou néven, vagyis V. Györgyként lépett a szigetország legújabb történelmébe. A bölcs, meggondolt uralkodó Oxfordban diplomázott, több nyelven folyékonyan beszélt, és igazi művészetértő volt.

II. Erzsébet brit királynő 1953-ban történt megkoronázása után 55 évig nem került sor hasonló ceremóniára. Egyes monarchiákban az új király szertartás nélkül veszi birtokába uralkodása jelképét, de akad monarchia, amelynek még koronája sincs.

Őfelsége V. Tupou királyt 2008. augusztus 1-én világraszóló fényességek közepette koronázták királlyá. A ceremónia meghívottja és résztvevőjeként  A koronázás címmel ezt vetettem papírra:

       „Király Őfelségénél már napok óta egymást érték az uralkodócsaládok és kormányok képviseletében érkező külhoni vendégek. Nekem pedig mindenképpen találkoznom kellett vele még a koronázás előtt. Számtalanszor bejelentkeztem, de az ügyem érthető okokból egyre halasztódott. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy éppen a beiktatása napján fogad.

Délután háromkor csörgött a mobilom. A Palotából szólt egy izgatott hang: Málo, Steveni! Útban van érted az autó. Őfelsége vár! Hogy mikor? Most, azonnal! Tíz perc múlva állj a kapuban. Gyorsabb légy, mint a villám! Semmi késés!

       Dicsekvés nélkül mondom, hogy a palotaszolgálat alatt szép rutint szereztem a gyors készülődésben. Most másfél perces borotválkozással bizton új rekordot döntöttem. Keményített ing, egyenruha, medál mind esküdt ellenségeim ilyenkor. Meg a cipő, meg az akármi, és jaj, borotvahab se maradjon az arcon! Tény, hogy a hőségben kipirulva és levegő után kapkodva dossziékkal meg egyéb kézicsomagokkal megrakodva 9 perc 60 másodperc múlva a kapuban álltam.

A fekete Benz egyenesen Őfelsége rezidenciájára, a Villába repített. Furcsa volt így uniformis nélkül, hétköznapi ruhában látni. Olyan kedves, családias látvány. Átadtam egy kitüntetést, az elhunyt uralkodóról készült litográfiát és a különböző iratokat. A párizsi kiállításom katalógusába lapozva egy pillanatra megállt saját portréjánál. Ez mindig itt van nálam – mutatott a szomszéd szoba felé – és nekem dagadozott a mellem a büszkeségtől.

V. Tupou király és Doma-Mikó István

V. George Tupou király 1948-ban született, és 19 éves korában iktatták be trónörökösnek. Az általános iskolát Svájcban, középiskoláit az új-zélandi Aucklandban illetve az angliai Cambridgeben végezte. Ezután elvégezte az angliai Sandhurstban a Királyi Katonai Akadémiát, majd az Oxford Egyetemen jogi diplomát szerzett.

Tanulmányait követően néhány évig Londonban hazája nagyköveteként tevékenykedett, majd 1979-től húsz éven keresztül külügyminisztereként építette a Királyság nemzetközi kapcsolatait. Kiválóan beszél angolul, németül és franciául, ért továbbá japánul, kínaiul és latinul is. Szereti a zenét és a táncot. Maga is játszik zongorán és nagybőgőn. Magángyűjteménye van japán képzőművészeti alkotásokból. Szerzője egy 1500 oldalas könyvnek az orosz cárok életéről.

Augusztus 1-én a Free Wesleyan Centenary metodista templomban az ezer meghívott között ültem arannyal hímzett címeres bársonyszéken. A fényképes programfüzetet olvastuk, amíg Őfelsége az éljenző tongaiak között a Palotából átjött azon a nyitott limuzinon, amelyet nagyszüleje, Salote királynő használt saját koronázásakor 1918-ban.

A szertartás prominens vendége volt Naruhito herceg japán császári trónörökös, Maha Chakri Shirindhorn hercegnő Thaifölről, a szépséges Ashi Sonam Dechan Wangchuck hercegnő Bhutanból, és a glouchesteri hercegi pár az angol királynő képviseletében. Megjelent továbbá a maori király, Tuheitia Új-Zélandból és a szamoai államfő, Tupua Tamasese Efi. Számtalan ország kormánya képviseltette magát, még XVI. Benedek pápa sem mulasztotta el jókívánságait eljuttatni a polinéz szigetországba.

Tíz órakor kürtök és harsonák zengése közepette lépett a templomba az uralkodó. Kitüntetésekkel ékesített sötétzöld felsőruháját fehér, térdgombolós bricsesznadrág egészítette ki. A 3 m hosszú, fehér hermelinprémmel díszített skarlátvörös palástja sarkait két egyenruhás apród vitte utána. A koronázási jelvények hordozói zöld bársonypárnákon hozták utána a színarany koronát, a jogart, és a gyűrűt.

A karzatról 370 tagú kórus ünnepi éneke kísérte az uralkodó méltósággal araszoló lépéseit egészen, amíg elfoglalta helyét a 2,5 méter magas aranyozott trónon.

Tongai törvények szerint a király feje érinthetetlen. A koronázásra Óceánia anglikán érsekét, Jabez Bryce-t kérték fel. Külföldiként reá nem vonatkoznak a tongai törvények, felkenhette az uralkodó fejét szent olajjal.

Óráknak tűnt a végkifejlet, amíg végül a magasra emelt koronát lassú mozdulattal az uralkodó fejére helyezte. A magasztos pillanatban felzúgtak a harangok, és 21 ágyú díszlövése hirdette: a Tongai Királyság új koronás fővel gyarapította a világ uralkodóinak körét.

Úgy éreztem, megcsapott a történelem szele. Jószerével az ember megélhet egy ilyen ritka, világraszóló eseményt. Kiváltsággal annak részese is lehet, együtt a világ a méltóságaival, akik egyébként csak elvétve gyűlnek így össze. A koronázási díszítmények, öltözetek, az aranytárgyak, az ének, a monumentális ceremónia szónoklatai és mozdulatai összességükben egy soha nem tapasztalt magasztos érzést keltettek. Mozdulatlanná dermedtünk, átszellemültünk, meghatódtunk. Nekem, bennfentesnek a történtek összessége több mint látvány; jelentéssel bír, üzeneteket közvetít. Az óta is bennem van, az életem része lett.”

Az új király, Őfelsége, V. György király belevetette magát a politikába. A monarchia javára fordította nemzetközi kapcsolatait és hatalmas tapasztalatát, amire 20 évi külügyminiszteri posztján tett szert. Követségeket, nagykövetségeket és konzulátusokat nyitott sok országban. Várható volt, hogy 8-10 éven belül beköszönt a magyar-tongai diplomáciai kapcsolatok felvétele, ám hirtelen felgyorsultak az események. Magyarország ENSZ BT-tagságához szükségessé vált az óceániai országok szavazata. Először 11 országgal kívántunk diplomáciai kapcsolatba lépni, ami végül leredukálódott háromra. Még óceániai nagykövet kinevezésére is sor került Sikó Anna személyében, aki Ausztráliában, a camberrai Magyar Nagykövetségen kapott irodát. Őfelsége – talán magyarkedvelő apjára elékezve – kinyilatkozta, hogy hazánkkal felveszi a diplomáciai kapcsolatot, és támogatni fogja ENSZ BT-tagságunkat. Gesztusát a magyar kormány egy kitüntetéssel viszonozta, amit érthetetlen módon nem az arra illetékes újonnan kinevezett nagykövettel, hanem a Vöröskereszt elnökével, az MDF színeiben levitézlett Habsburg Györggyel küldtek Tongába.

Bár a magyarkedvelő király a médiahírekkel ellentétben apja volt, és nem V. Tupou, ez jottányit sem vesz el a magyarságért tett érdemeiből. Nem a tongai ENSZ-küldött szavazatán múlott, hogy hazánk mégsem nyerte el a BT-tagságot.

IV. Tupou király halála után emlékére és a Királyság bemutatására a festményeimből kilenc országban kiállítást rendeztem (főbb állomásai Párizs, London, Moszkva, Sydney, Auckland, Bangkok, Brunei). Ezek mindegyikéről értesítettem Őfelségét, amire az Udvartartáson keresztül tolmácsolta köszönetét. A Palotahivatal tavaly februárban értesített, hogy Őfelsége az Arany Koronázási Medál kitüntetést adományozza számomra. Ezt Kínán keresztül pár hónap múlva meg is kaptam. A kitüntetésről szóló hivatalos irat azonban csak kalandos úton jutott hozzám, mert állandóan úton voltam. Végül a londoni Tongai Nagykövetség megküldte egy európai címre, és onnan továbbították számomra.

Őfelsége V. Tupou mozgalmas, utazgató életet élt. Évi 3-4 hónapot töltött külföldi körúton, ahol egymást érték a tárgyalások. Pedig maga is tudta, hogy az egészsége nincs rendben. Apja uralkodása idején elszólta magát az egyik udvari ember: „Meglehet, az öreg király túléli a trónörököst”. Már akkor számtalan súlyos betegséggel küzdött. Tavaly májátültetésen esett át, és eltávolították egyik veséjét. Talán az idő sürgetését érezve diktálta magának a szívszakasztó tempót. Február-márciusban sokadik körútját rótta. Vatikánban kihallgatást kapott XVI. Benedek pápánál. majd öccsével, Lavaka herceggel Thaiföldön Bhumibol királlyal tárgyaltak. Ezután Hong Kongban folytattak tárgyalásaikat, és Őfelsége egy rögbi-meccs megtekintésére készült. (A rögbi a tongaiak nemzeti sportja.)

Március 18-án reggel Őfelségét rosszulléttel a hongkongi Queen Mary Kórházba szállították. A rosszulléte végzetesnek bizonyult. Az orvosok minden erőfeszítése ellenére néhány óra múlva a szíve megszűnt dobogni.

Az elhunyt király testét öccse kíséretében a kínai kormány különgépe szállítja Tongába március 26-án. A Palota termében nyitott koporsóban felravatalozott uralkodót az alattvalók két napig  tekinthetik meg. Végső nyugalomra 28-án helyezik a Királyi Temetőben. Halálától három hónapig nemzeti gyász van érvényben.

Mindössze 5 év, 6 hónap és 8 napot uralkodott a Tupou dinasztia 63 éves királya.  Uralkodása alatt erejéből telően mindent megtett a demokrácia erősítéséért és a Monarchia nemzetközi kapcsolatainak kiépítéséért.

Mivel az elhunyt uralkodó nőtlen volt, a tongaiak részvéte legközelebbi hozzátartozója, édesanyja felé irányul. Mata’aho, a 86 éves anyakirályné néhány év alatt három szerettét veszítette el. Másodszülött fiát, Ma’atut, majd férjét, az uralkodót és most elsőszülött fiát.

A haldokló bátyja mellett álló Lavaka herceg, a trónörökös akkor vált királlyá, amikor a legnagyobb fájdalom érte. Ő lett VI. Tupou, fia Siaosi (György) herceg pedig az új trónörökös.

VI. Tupou király, az 52 esztendős új uralkodó felkészülése 23 éves korában, katonai pályán kezdődött.  1982-ben csatlakozott a Tengeri Véderőhöz, ahol öt évvel később korvettkapitányi (őrnagyi) rangot szerzett. 1990-től öt évig egy békefenntartó óceánjáró őrnaszádon teljesített szolgálatot. 1998-tól hét évig a Monarchia külügyminisztere és védelmi minisztere volt, 2000-től hat évig miniszterelnöke, 2008-tól pedig Ausztráliában nagykövete. A hazájában népszerű új uralkodó minden bizonnyal apja nyomdokait fogja követni.

VI. Tupou király és Doma-Mikó István

A sors akarta, hogy a Tupou-dinasztiában immár harmadik királyt szolgáljam. Az apát, aki kora szerint apám lehetett volna, nálam alig idősebb fiát, és annak nálam ifjabb öccsét. Lavaka herceget, – illetve most már VI. Tupou királyt – a portréja festésekor jól megismertem. Intelligens, jó humorú, reális, határozott és hazaszerető. Tőle várjuk a Tonga Királyság felvirágoztatását. Az udvari festő feladata pedig, hogy a királynak fessen, amíg az ecset ki nem esik a kezéből.

---

Doma-Mikó István

A koronázás

Korunkban húsznál kevesebb királyságot ismerünk. Akad monarchia, amelyben az uralkodóknak még koronája sincs. Az utolsó, klasszikus értelemben vett királykoronázásra több mint fél évszázada került sor.  

1953-ban klasszikus ceremónia keretében a jelenleg is uralkodó II. Erzsébet brit királynő fejére tették fel a koronát. A monarchiák nem mindennapi szakrális eseményére 55 évvel később, 2008. augusztus elsején kerülhetett újra sor. Brit minta és szertartás szerint Tonga királyává koronázták V. George Tupout.

A fényes királyi pompával rendezett ünnepségre az uralkodó 500 prominens vendéget hívott külföldről. Tekintve, hogy 1989-óta a királyi család udvari festőművésze vagyok, magam is részese lehettem e világraszóló eseménynek.

A Hawaii és Új-Zéland közötti, 170 szigetből álló Tongai Királyságnak 1875-től, I. George Tupou trónra lépésétől van koronázott királya. Őt II. George, majd III. Salote királynő követte. Én IV. Taufa’ahau Tupou királynál 1988-ban kezdtem a szolgálatot. Vihar Győztese (a király nevének jelentése) uralkodása alatt tanúja voltam az ország hatalmas fejlődésének. Őfelsége modern nemzetközi repülőteret építtetett, főiskolát, tv – és rádióállomásokat alapított. 2006 szeptemberében, 41 évi uralkodás után halálozott el. A trónon idősebbik fia követte V. George Tupou  néven.

 
V. George Tupou király családjával és vendégeivel   (Foto: Doma-Miko)

          Július 22-én reggel az aucklandi repülőtéren hideg eső fogadott. A tokiói hőségből pár óra alatt az új-zélandi télbe csöppentem. Utoljára a király helyi rezidenciáján töltöttem itt egy hónapot uralkodóm, Őfelsége IV. Tupou mellett. Tettem a dolgomat, illetve dehogy. Udvari festő létemre éppen nem festettem. Őfelsége leghűségesebb híveivel együtt próbáltam elviselhetőbbé tenni a nagybeteg uralkodó napjait.

         Bár az ilyenkor szokásos „Jól van Felséged?” aggodalmamra most is „Persze, jól vagyok” választ kaptam, de azért láttam, éreztem, hogy nagy baj van. A király ritkán volt beteg. Jó erőben tartotta az ifjúkorától soha ki nem hagyott napi egyórás edzés. Még nyolcvanéves korában is olyan óriási súlyokat emelgetett, amelyeket két katona együttesen alig bírt. A neve, Taufa’ahau jelentése Vihar Győztese. Hatalmas testi erejéhez hasonló lelkierő párosult. Nem engedte, hogy betegsége miatt megkíméljék a Monarchia gondjaitól. Külföldi betegágyánál is fogadta miniszterelnökét, és a lesújtó gyászhíreket, többek között a hercegi pár – unokaöccse és annak felesége – tragikus haláláról. Utolsó beszélgetéseink örök tanulságok számomra. Tanórák az emberi nagyságból.

          A Heilala Fesztivál a tongaiak nemzeti ünnepe, amelyen a király koronázása óta minden évben részt vett. Csakhogy most az orvos diagnózisa szerint belehalhat a repülőútba. “Tongában a helyem, tehát megyek. Ha meghalok, hát meghalok” – döntött. A királyi parancs ellen nincs apelláció. A megrettent udvartartás némán csomagolt. Őfelsége még a visszautat is túlélte. Három hónap maradt az életéből.

          Most újra itt vagyok Új-Zélandban, hogy a kiállításommal emléket állítsak neki. His Majesty, the Late King. Őfelsége, az elhunyt király – hallom döbbenten új titulusát. Az együtt töltött majd’ két évtized emlékei kavarognak bennem a városba tartva. A szupermodern galéria ideális kiállítóhelynek látszik. A térre néző teljes fala üveg, s így a kivilágított festményeim kintről éjszaka is jól láthatók lesznek. Mire a falra kiraktuk a képeket, a kiállítóterem megtelt érdeklődőkkel. „Nocsak, azok ott a királyi család tagjai”- mosolygott rám egy tongai asszony, és én hálás voltam neki.

          Két nappal később újra gépen ültem, hogy megtegyem a tongai fővárosig tartó háromórás repülőutat. A külföldi légitársaságok a koronázáshoz időzítve 2-4-szeresre emelték az áraikat, de még így is tömve voltak a járatok. Ha másból nem, ebből biztosan megtollasodnak.

Őfelsége V. Tupou király ötszáz prominens vendéget hívott külföldről. Számukra lefoglalta a főváros szinte valamennyi hivatalos szállását. A kormány ötezer külföldi látogatóra készült. A fősziget zsúfoltságának elkerülésére az uralkodó a fontosabb szigeteken később megismétli az ünnepségeket.

          Vajon az elmúlt húsz év alatt hányszor tettem meg a repülőtér és a tongai főváros közötti utat? Az elsuhanó pálmafákat és házakat szinte egyenként ismerem már. Jobbra Pilolevu hercegnő lakosztálya, amelynek kapuját két bengáli tigrisszobor őrzi, vele szemben a szerpentin út pedig az új uralkodó Medici-stílusú fehérmárvány kastélyához vezet. Nini – kaptam fel a fejemet a városhoz közeledve -, mennyire megváltozott az épületek külleme. A koronázás tiszteletére mindenki takarít és fest. A kerítések és a házak falai piros-fehérben tündökölnek.

          Nuku’alofa, a Szeretet Városa lázban égett. Az úttestek fölé minden jelentősebb intézmény díszes diadalkaput emelt. Tetejükön hatalmas transzparensek hirdették a minisztériumok, iskolák, közműszolgáltatók koronázási jókívánságait. A főutcán, a Vuna Road-on még hatalmas forgó koronákat is szereltek reájuk. Sok volt a nézelődő turista. Még néhány nap, és megtelik az ország.

          A Királyi Palotához közelítve soha nem tapasztalt pezsgés fogadott. A kerítés mellett kocsisorok álltak, s a rácsos vaskapunál a strázsák díszuniformisban irányították a forgalmat. Belépve a régi barátokkal öleltük egymást a teljesen új környezetben. Ugyanis az 1867-ben épült viktoriánus palotát az uralkodó felújíttatta az ünnepségre. Kint újkori fényében ragyog, a termekben pedig a berendezést is kicserélték. Meghatódva léptem a szobába, ahol az öreg királlyal gyakran időztünk. A megszokott tárgyak helyett díszes antik bútorzat fogadott, s a néhai uralkodó helyén üresség. A Palotán belül még nagyobb volt a sürgés-forgás. Frakkos úriemberek, előkelő dámák, aranysujtásos katonatisztek vártak meghallgatásra. A királyné komornája hideg italt hozat. Őfelségénél vendégek vannak Angliából, talán várjak itt az audenciára. A terasz árnyékából nemesek a táncműsort nézték. Inkább beültem közéjük. A palotakertben többszáz népviseletes tartott monumentális bemutatót. Sokszólamú énekük, lendületes mozgásuk, ütemes dobbantásaik magukkal ragadtak bennünket. Innen-onnan felhangzott egy-egy kurjantás, éljenzés. A boldogsághirdető Lakalaka (Fürgén Sétáló) táncban csak aprókat lépnek, s a dinamikus mozgást inkább a karok és kezek végzik. A csoport központjában kap helyet a váhenga, a vezértáncos, aki jelentős személy, általában a királyi család tagja. Most Pilolevu hercegnő második leánya, a karcsú hon. Fanetupouvava’u állt közéjük. Kecses mozdulatait elismerő tapsviharok és kiáltások kísérték.

          Azután végre a királyné előtt állhattam. A király elhunytával új megszólítása „Anyakirályné Őfelsége”, de mert az új uralkodó nőtlen, nem okozunk félreértést, ha megszokásból továbbra is királynénak tituláljuk.

– Isten hozott, István! – hallom a megszokott üdvözlést – No, hogy vagy, és hogy van édesanyád? – Az utóbbit soha nem felejti megkérdezni, amióta egyszer elárultam, hogy anyám imádkozni szokott értük. Talán mégis inkább „anyakirályné”, tűnődöm, mert a kora és a jósága miatt sokunk édesanyja lehetne. Ilyen fáradtnak viszont az elmúlt két évtized alatt sem láthattam. Az új király nőtlensége miatt reá hárul a koronázás második legfontosabb szerepe. 83 évesen reggeltől estig pihenés nélkül szervez, és fogadja a tengerentúlról érkező vendégeket. Azok pedig sokan vannak, a király félezer fontos vendéget hívott a koronázásra.

          Megbeszélésünket múltba nézéssel kezdjük. Lakosztályában őriz egy portrét, amit 1996-ban festettem az elhunyt uralkodóról. Mostanra arról készítettem ötven számozott vászon-litográfiát a királyi család tagjai és közeli hívei számára. Erről aztán áttérünk a jelenre és a jövőre: lefixáljuk a teendőimet a következő hetekre. Fáradságára való tekintettel igyekszem rövid és összefoglaló lenni.

– Várj csak – szólt utánam távozóban – ettél már? Nem? Hát akkor menj be az ebédlőmbe, vitetek neked vacsorát.

          Másnap délelőtt a királyné autót küldött értem. Meghívott a főváros melletti Houmába egy kedves kis rokona születésnapi ebédjére. A houmai tengerpart a királyság lenyűgöző természeti csodája. Ott van a „Blow Holes”, amit a köznép csak egyszerűen Főnökök Sípjának nevez. A sziklák felfordított teknőhöz hasonlóan nyúlnak a tengerbe. A part felé tartó hullámok ezek üregeibe préselik a levegőt, az pedig a fönti lyukakon sípolva kitódul, magával sodorva a tengervizet. E húsz méter magasra spriccelő természetes szökőkutak mellett állítottak fel asztalokat 5-600 vendég számára, a szépséges Darlene ’Atu’amu’a Hakeifaleha’akili Vaea kisasszony 21. születésnapja tiszteletére.

A királyi család tagjai velünk szemben, hosszú díszasztalnál ültek: Mata’aho királyné, Lavaka herceg, a trónörökös és felesége, Nanasi hercegnő, Pilolevu hercegnő, a házigazda Vaea báró és családtagjaik. Az asztalok roskadásig teltek tongai étkekkel. Mindegyiken két ropogósra sült kismalac, egész csirkék, óriáshomárok, gazdag választéka főtteknek, sülteknek, kagylóknak és halaknak. Körülöttük köretek, no meg az elmaradhatatlan kenyérpótlók, a yam és táró. A vegetáriánusok sem maradtak éhen, akadt tengeri saláta és déligyümölcs bőven. A hőségtől kitikkadt vendég enyhíthette szomját borral, vagy hideg sörrel, amit súlyos üvegkancsókból kínáltak körbe a szolgák. A kánikulában a szellő időnként meglebbentette a fehér asztalkendőket, és hűsítő permetet szórt ránk a „gejzírekből”.

 
A „Főnökök Sípja” Houmában    (Foto: Doma-Miko)

          Az önfeledten falatozó vendégsereget zene és tánc szórakoztatta, amit időnként megszakított egy-egy rangos rokon ünnepi szózata. Nagy derültséget keltett egy nyolcvan év fölötti nénike, akit jövetkor ketten támogattak a székéhez, ám a zene pezsdítő hangjaira botját félredobva középre perdült táncolni. Végül már csak egy beszéd hiányzott, amit halljuk! halljuk! kurjantásokkal egyre inkább sürgetett a vendégsereg.

         A mikrofonnál megjelent Houma örökös ura, a 87 éves Vaea báró. A mesterszónok 9 évig töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Houma vezető szerepéről beszélt, kitérve a Vaea-dinasztia történelmi érdemeire, majd ígéretes jövőjű unokája, Darlene tehetségét ecsetelte. A végére hagyta a bűvös szót: „koronázás”. Mintha magas C-t pendített volna! Közel két éve ültettük tudatalattinkba, s azóta is irányítja az életünket. Közeleg, már csak pár napunk maradt a világraszóló eseményig!

          Július 28-án végre eljött az én időm! Ezen a napon kezdődött a Koronázási Ünnepségsorozat, amelynek részeként a Ministry of Tourism kiállítást rendez a képeimből. Udvari festőként feladatom a Királyság és a Királyi Család népszerűsítése a világban. Tavaly kollekciót állítottam össze a királyi család portréiból, tongai tájképekből, kiegészítve néhány magyar és japán témájú festményemmel. Ezt az együttest azután kiállítottam Magyarországon, Párizsban, Londonban és az új-zélandi Aucklandban.

          A tongai rendezvényen megtoldottam néhány helyi jelentőségű nyomtatvánnyal: az uralkodópár számára tervezett képeslapokkal, karácsonyi üdvözlőkkel, a Royal Kalendáriummal és fényképekkel. Délután, miközben a képek és címeres képcímkék esztétikai rendjét szorgalmaztuk, felpezsdült az élet. Megérkeztek a tv-sek és a hangosítók. Teherautókról ládákat és hangfalakat cipeltek, s a felhangzó tongai zene odacsalogatta a kíváncsi turistákat. Még egy amerikai misszióscsoport is beszivárgott megnyitó előtti képnézegetésre.

 
Baron Vaea of Houma megnyitja a kiállítást

           Tongában a rendezvények mindig imával kezdődnek. Siaosi Palu Tiszteletes elmélyült fohászban kérte Isten áldását a munkánkra, az uralkodóra és a Tongai Királyságra. Őt Vaea báró volt miniszterelnök követte megnyitóbeszédével. Szereplése szinte jelképes volt. 1989-ben Őfelsége IV Tupou királlyal együtt ő nyitotta meg első tongai kiállításomat a Tongan National Centre-ben. Akkor kultuszminiszter volt, majd közel egy évtizedig miniszterelnök. Az idős főnemes ma is a tongai közélet köztiszteletben álló szereplője. Szónoki fordulataival és gyönyörű oxfordi angolságával ma is lenyűgözte a hallgatóságot.

           Az illusztris vendégek között megjelent Kína nagykövete, miközben kintről egyre özönlöttek a látogatók. Nem csak külföldiek, tongaiak is. Tekintve, hogy a képeim a Királyi Palotában és Őfelsége rezidenciáján találhatók, sokan először láthatták azokat.

– Jöjjön el hozzánk is festést tanítani! – kérlelt egy középiskolai rajztanár.

  
A vendégek (Foto: Doma-Miko)

            Az elmúlt húsz év tongai történései jelentősebbek voltak, mintsem hogy bármikor egyértelműen lezárhatnánk. Minden, amit az elhunyt királlyal, IV Tupouval kezdtünk, átnyúlik a jelenünkbe és jövőnkbe. Meglehet, rajtam is múlott, hogy Őfelsége magyarkedvelővé vált. Érdeklődéssel hallgatta a magyar királyok legendáit (elsősorban „Igazságos Mátyásról”), megkedvelte a magyar történelmi filmeket, magyar könyveket olvasott angolul, és ha tehette, gulyást ebédelt, vagy pörköltet, netán Esterházy-rostélyost.

            Szoros kapcsolatot tartott fenn azonban Japánnal is. Az általános iskolákban kötelezővé tette a logikafejlesztő szoroban (golyós számológép) oktatását, tongai diákokat és szumósokat küldött a távolkeleti országba. Japánba irányult a tongai export 99%-a, és ő maga is gyakran ellátogatott Tokióba. Érdemeiért egy patinás japán egyetem díszdoktorává avatta.

           Curtis Leonard Tu’ihalangingie – egészen az uralkodó haláláig – utóbbi 6 évének szinte minden percét Őfelsége mellett töltötte. Ez alatt többnyire ő közvetített a nagybeteg király és a japán kultúra interpretátorai között. Most állhatatos munkájáért magas japán kitüntetést kapott. A Ministry of Tourism épületében adtam át számára a Japán Kulturális Díjat, amelynek Tokióban magam is alapítója vagyok.

Már csak négy napunk maradt a Koronázásig!

           Július 30-án reggel királyiktató kava-szertartáshoz gyülekeztek az ország nemesei a Palota mellett. Több évszázados hagyomány szerint ugyanis Tonga első embere a nemesekkel együtt elfogyasztott kavaital szertartásán válik hivatalosan is királlyá.

Palota etikett szerint rendezvényen az uralkodó utolsónak érkezik, és elsőnek távozik. Jelenlétében felállni, járkálni tilos, ezért – biztos, ami biztos – az ország 33 kékvérűje és vezetői (együtt több mint kétszázan) már egy órával korábban elfoglalták ülőhelyeiket a szabadban.

Díszítik a Királyi Palota kapuját.   (Foto: Doma-Miko)

           Pontosan tíz órakor fehér tongai viseletben, széles tauvala övvel átkötött tupenuban megjelent az ország ura és elfoglalta helyét a tengerre néző nyitott ünnepi építményben. A pavilon tapa- és egyéb díszítményeit a királyné és a királyi család többi tagja készítette. Periférián kapott helyet az a többszáz, földi jóval telt pálmafonatos ajándékkosár, amelyekben az alattvalók hódolatuk jelképeit halmozták.

A hagyományos ima után vette kezdetét a szózatokban és énekekben bővelkedő szertartás. A kava egy borsféleség cserjéje. Annak gyökerének őrleményéből és vízből keverik Óceánia alkoholpótló italát. A szertartásmesterek erre a célra készült faragott faedényekben, a tanoakban kevergették a szürkésbarna színű zavaros innivalót. A hosszúra nyúlt ceremónia csúcspontjaként az első edény kavát felkínálták a legmagasabb rang várományosának. Feszült csend következett, míg az ország ura ajkaihoz emelte az edényt. Amikor belekortyolt az italba, kitört az ováció. Legálisan a Tongai Királyság huszonharmadik királya lett, V. Siaosi (George, vagyis György) Tupou néven.

A világ számára azonban két nap múlva lesz egy európai stílusú koronázás is…

           Király Őfelségénél már napok óta egymást érték az uralkodócsaládok és kormányok képviseletében érkező külhoni vendégek. Nekem pedig mindenképpen találkoznom kellett vele még a koronázás előtt. Számtalanszor bejelentkeztem, de az ügyem érthető okokból egyre halasztódott. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy éppen a beiktatása napján fogad.

             Délután háromkor csörgött a mobilom. A Palotából szólt egy izgatott hang: Málo, Steveni! Útban van érted az autó. Őfelsége vár! Hogy mikor? Most, azonnal! Tíz perc múlva állj a kapuban. Gyorsabb légy, mint a villám! Semmi késés! Dicsekvés nélkül mondom, hogy a palotaszolgálat alatt szép rutint szereztem a gyors készülődésben. Most másfél perces borotválkozással bizton új rekordot döntöttem. Keményített ing, egyenruha, medál mind esküdt ellenségeim ilyenkor. Meg a cipő, meg az akármi, és jaj, borotvahab se maradjon az arcon! Tény, hogy a hőségben kipirulva és levegő után kapkodva dossziékkal meg egyéb kézicsomagokkal megrakodva 9 perc 60 másodperc múlva a kapunál álltam.

           A fekete Benz egyenesen Őfelsége rezidenciájára, a Villába repített. Furcsa volt így uniformis nélkül, hétköznapi ruhában látni. Olyan kedves, családias látvány. Átadtam a Szentkorona Szövetség kitüntetését, az elhunyt uralkodóról készült litográfiát és a különböző iratokat. A párizsi kiállításom katalógusába lapozva egy pillanatra megállt saját portréjánál. Ez mindig itt van nálam – mutatott a szomszéd szoba felé – és nekem dagadozott a mellem a büszkeségtől.

  
George Tupou király és Doma-Mikó udvari festőművész

           V. George Tupou király 1948-ban született, és 19 éves korában iktatták be trónörökösnek. Az általános iskolát Svájcban, középiskoláit az új-zélandi Aucklandban illetve az angliai Cambridgeben végezte. Ezután elvégezte az angliai Sandhurstban a Királyi Katonai Akadémiát, majd az Oxford Egyetemen jogi diplomát szerzett. Tanulmányait követően néhány évig Londonban hazája nagyköveteként tevékenykedett, majd 1979-től húsz éven keresztül külügyminisztereként építette a Királyság nemzetközi kapcsolatait. Kiválóan beszél angolul, németül és franciául, ért továbbá japánul, kínaiul és latinul is. Szereti a zenét és a táncot. Maga is játszik zongorán és nagybőgőn. Magángyűjteménye van japán képzőművészeti alkotásokból. Szerzője egy 1500 oldalas könyvnek az orosz cárok életéről.

           Augusztus 1-én a Free Wesleyan Centenary metodista templomban az ezer meghívott között ültem arannyal hímzett címeres bársonyszéken. A fényképes programfüzetet olvastuk, amíg Őfelsége az éljenző tongaiak között a Palotából átjött azon a nyitott limuzinon, amelyet nagyszüleje, Salote királynő használt saját koronázásakor 1918-ban.

A szertartás prominens vendége volt Naruhito herceg japán császári trónörökös, Maha Chakri Shirindhorn hercegnő Thaifölről, a szépséges Ashi Sonam Dechan Wangchuck hercegnő Bhutanból, és a glouchesteri hercegi pár az angol királynő képviseletében. Megjelent továbbá a maori király, Tuheitia Új-Zélandból és a szamoai államfő, Tupua Tamasese Efi. Számtalan ország kormánya képviseltette magát, még XVI Benedek pápa sem mulasztotta el jókívánságait eljuttatni a polinéz szigetországba.

  
A koronázási templomban (Foto: Doma-Miko)

           Tíz órakor kürtök és harsonák zengése közepette lépett a templomba az uralkodó. Kitüntetésekkel ékesített sötétzöld felsőruháját fehér, térdgombolós bricsesznadrág egészítette ki. A 3 mhosszú, fehér hermelinprémmel díszített skarlátvörös palástja sarkait két egyenruhás apród vitte utána. A koronázási jelvények hordozói zöld bársonypárnákon hozták utána a színarany koronát, a jogart, és a gyűrűt. A karzatról 370 tagú kórus ünnepi éneke kísérte az uralkodó méltósággal araszoló lépéseit egészen, amíg elfoglalta helyét a 2,5 métermagas aranyozott trónon. Tongai törvények szerint a király feje érinthetetlen. A koronázásra Óceánia anglikán érsekét, Jabez Bryce-t kérték fel. Külföldiként reá nem vonatkoznak a tongai törvények, felkenhette az uralkodó fejét szent olajjal.  Óráknak tűnt a végkifejlet, amíg végül a magasra emelt koronát lassú mozdulattal az uralkodó fejére helyezte. A magasztos pillanatban felzúgtak a harangok, és 21 ágyú díszlövése hirdette: a Tongai Királyság új koronás fővel gyarapította a világ uralkodóinak körét.

 
Takapu, az első hódoló (Foto: Doma-Miko)

           Úgy éreztem, megcsapott a történelem szele. Jószerével az ember megélhet egy ilyen ritka, világraszóló eseményt. Kiváltsággal annak részese is lehet, együtt a világ a méltóságaival, akik egyébként csak elvétve gyűlnek így össze. A koronázási díszítmények, öltözetek, az aranytárgyak, az ének, a monumentális ceremónia szónoklatai és mozdulatai összességükben egy soha nem tapasztalt magasztos érzést keltettek. Mozdulatlanná dermedtünk, átszellemültünk, meghatódtunk. Nekem, bennfentesnek a történtek összessége több mint látvány; jelentéssel bír, üzeneteket közvetít. Az óta is bennem van, az életem része lett.

  
Az új király kivonul hívei sorfala között  (Foto: Doma-Miko)

           A díszvendégek távoztával bejöhetett a köznép. A templom főhajóját elárasztották a fényképezkedő tongaiak, ám a trónra véletlenül se mertek ráülni. Átmentem a Palotába, ahol a királyi család és fontosabb vendégeik kiültek a teraszra közös fényképezéshez. Őfelsége baljára Mata’aho királyné került, jobbjára a japán trónörökös, Naruhito herceg, akit Maha Chakri Shirindhorn thaiföldi hercegnő és Ashi Sonam Dechan Wangchuck bhutáni hercegnő követett. Mögöttük pedig fotónként cserélődtek a tongai királyi család különböző tagjai.

           A Koronázási Ebédre a Palota udvarán került sor egy többezer főt befogadó díszsátorban. Meglepetésre a király egy kis asztalkánál egyedül evett. Tőle jobbra-balra kapott helyet a díszvendégek tíz-tíz méteres asztalszárnya. Itt foglaltak helyet a külföldi és hazai uralkodócsaládok tagjai. A díszasztalokra merőlegesen álltak a többi vendég asztalsorai.

---

Doma-Mikó István

Nirvána palettája – Ciklonban

Velitoa, a lakatlan (Robinson) sziget

Amikor 1984-ben a Fülöp-szigeteki Tablasnál – a ciklonban – mindenek tetejébe elpattant a lélekvesztőnket a “vendéghajóhoz” rögzítő lián, a nők sikoltozásai közepette borulni kezdtünk, amíg a filippíno matrózok a keresztgerenda átellenes végére rohanva testük súlyával visszabillentettek bennünket az életbe. Az alatt a pár másodperc alatt agyam vetítője összesűrítette mindazt,ami addig történt velem. Később, amikor számtalan zúzódás árán megmásztam a meredek parti sziklát, szentül hittem, hogy életem legnagyobb tengeri viharát éltem át. Szembekacagtam volna, aki megjósolja, hogy mindez semmi ahhoz a kalandhoz képest, ami bő évtizeddel később a Tongai Királyságban fog megesni velem.

A tongai Környezetvédelmi Minisztérium védőszárnyai alatt, 1996 októberében japán kutatóexpedíciót szerveztem Tongatapu lakatlan szigeteire. A 80’-as évek végén, a főváros utcáin, Nukualofában még láthattam amint a helyi árusok szantálfa szobrokat és feketekorall-ágakat kínálgattak a turistáknak. Sőt, a Salote királynő régi palotájában megcsodálhattam egy valódi, emberméretű szantálfa szobrot is. A turistaáradat mára már egy kicsiny darabot sem hagyott ebből a drága, szappanillatú fából. Mire a kormány észbe kapott, az ország ritka feketekorall-készlete is erősen megcsappant. Utóbbit mostmár védi egy megkésett rendelet, így csak apró darabokban, ékszernek csiszolva vihető külföldre. Ám a királyságnak sok más megvédendő természeti kincs is akad.

A 170 sziget lakatlan kétharmadának értékeiről sem felmérés vagy becslés sem készült. Ezeket még nem hordta szét a nemzetközi turizmus, hogy cserébe elhozza a “civilizációt”: a zajt, a benzingázt, és a hulladékhegyeket. E kis rejtett földi paradicsomokat ma még legfeljebb csak a karaik lakják, a tyúkszerű mulatságos futómadarak. Fekete tollazatukból csupán piros csőrük, meg fehér ülepük virít, amint komikus, buta ábrázattal merednek az odatévedt “betolakodóra”.

Mindig meghat, hogy én, egyszerű földi halandó is tehetek valamit Tongáért, e sebesen változó tropikus mennyországért. A kormány a mostani ajánlatomat sem utasíthatta vissza: nevezetesen, hogy saját költségemen megszervezzek egy japán expedíciót a közeli lakatlan szigetek flórája, és faunája feltérképezésére, valamint javaslatot dolgozzak ki a természeti értékek jövőbeni védelmére.

Az előkészületekkel azonban elszámítottam magam. Kiderült, hogy a vállalkozáshoz még használható térkép sem akadt. A jelenkoriak a kérdéses szigeteket legfeljebb egy-egy pontocskával jelölik. Végül megvettem egy, az 1930-as évekből származó „antik” angol tengerészmappát. Az abból készített nagyításokat nyomtattam expedíciónk dokumentumaira.

Féléves előkészület után, tizenöt fős csoportommal induláshoz készülődtem a tokiói Narita repülőtéren. Rajtam kívül valamennyien japánok voltak: egy harminc év körüli férfi, a többi 20-24 év közötti leány.

A Fidzsi-szigetekig tartó hosszú repülőutat kitöltötte gondtalan csacsogásuk, így észre sem vettük az idő múlását, amikor nyolc órával később – másnap reggel – Nadi város repülőterén landoltunk.

Másfél óra múlva a Dominium Hotel színes különbuszával megérkeztünk szállásunkra. Az épület előtt társaim érdeklődve körbeállták az ország címeres zászlajával fellobogózott fekete Benzt. Nagy volt a meglepetésük, amikor az egyenruhás sofőr hozzám lépett és tisztelgett.

– Az Elnök úr Suvában várja önt. Ezt a levelet küldte. –

Régóta aktuális, hogy megfessem a Fidzsi Köztársaság elnöke, Sir Ratu Mara portréját. Gondoltam, összekötöm a kellemeset a hasznossal, ha átutazunk az országon. Az sem volt közömbös számomra, hogy ez idő tájt Fidzsin már ismertek. Ezután legalább az elnök is figyel rám. Felmentem a szobámba magamra ölteni a tongai díszegyenruhámat, hadd lássa, kivel van dolga.

Vízfestés-tanítás Fijiben

Mire visszatértem a hotel bejáratához, szitáló eső, és egy idegességtől remegő sofőr várt.

– Sokat késünk uram, ha esik – aggodalmaskodott.

Behuppantam a hátsó ülésre, és már hajtott is, de hogyan! Jobbnak látszott, ha nem tekintgetek kifelé. Furcsa ország, ahol az egyetlen nemzetközi repülőtér 150 kilométerre esik a fővárostól. Kétszer másfél órás lesz az oda-vissza utunk. Közben kiderült, hogy az elnöki sofőr ugyancsak jól informált, azért volt sürgős az indulásunk. A második városon átrobogva olyan trópusi zivatarba kerültünk, hogy öt méterre nem láttunk. A kocsi lépésben haladt. Az esőfüggöny miatt a tájban nem sokat gyönyörködhettem, a vezető sem volt beszédes típus, így hát szunyókálni kezdtem.

Szendergésemet gyakran megzavarta a rövidhullámú rádió. Autónk pozícióját kérdezgették valakik. A sűrű “égi áldás” miatt azonban egyetlen tájékozódási pont sem látszott. Az elnök munkatársainak sürgetésére autónk a látási viszonyoknak fittyet hányva meglódult. Most már tényleg nem volt ajánlatos szemlélődni. Centikre száguldoztunk oszlopok, autók mellett. A kocsi csúszott, farolt, végül egy hosszú fékcsikorgás után kétszer megpördült a síkos úton. Sofőrünk elharapott egy sziszegő megjegyzést, ami szerencsére meghaladta fidzsi-i nyelvtudásomat.

Egy órás késéssel érkeztünk az elnöki rezidenciára. A hivatalban felbolydult méhkas várt. Egyszerre két személyi titkár beszélt hozzám, egy negyven év körüli elképesztően kövér férfi, és egy, a nyugdíjkor határán lévő angol hölgy. Most már a másodpercek is számítottak. Kérek-e tükröt nyakkendő-igazításhoz, kávét vagy teát iszom-e, mennyi idő szükséges a festéshez. Nem, nem, az lehetetlen, fogjam sokkal rövidebbre! Az elnök úr késésben van, így is lemondta egy programját miattam. De egy teát azért igyunk meg az államfővel, ez itt szinte kötelező. Csak a festéssel siessek, de nagyon!

Perc múlva az ország legendás alakja előtt álltam. Aki nem ismerte Sir Ratu Marat, azt is megérintette rendkívüli személyisége. Alakja szálfa termetű, közel két méter magas. Mélyen ülő, szúrós szemei egyformán sugároztak bölcsességet, és szigort. Korát hetvenöt évre becsülhettem. Köztudott, hogy Fidzsi lakosságát két nép alkotja: fele-fele arányban, a bennszülöttek, és a bevándorolt indiaiak. Az őslakók megőrizték törzsi közösségeiket, s a modern világ parancsát követve törzsfőnökeiket országos szavazáson, szenátorként juttatják a parlamentbe. Így kezdte karrierjét a “tisztelt ház” szinte minden helyi származású képviselője. Sir Ratu Mara is, aki ekkor az ország legnépszerűbb politikusa volt.

Az elnök hellyel kínált. Az udvariassági kérdésekkel és a gőzölgő teával nem egészen két perc alatt végeztünk.

– Milyen pózban örökítsem meg, excellenciás uram? – tettem fel a portréfestők legfontosabb kérdését.

– Ön a művész, önre bízom – mosolyodott el. Mit javasol?  – Előkelő származású nemes urat, címere előtt ülve, tábornokot állva, kardmarkolaton nyugvó kézzel, bájos hölgyeket a pipereasztaluk előtt hatásos megfesteni – mondtam. – Politikust azonban – ha elnök úr is egyetért velem – a dolgozóasztalánál ülve, írás közben ildomos megörökíteni. Excellenciád hangulatát leginkább az a pillanat tükrözné, ha közben elgondolkodva felnéz. –

Készül Sir Ratu Mara elnök portréja

Nem sokat teketóriázott. Leült a mahagóni íróasztal mögé, felütött egy vörös, bőrkötésű mappát és színarany tolla már futott a papíron. Mire elrendeztem az asztal tárgyait, már belefeledkezett a munkába. Időnként felkapott tekintete, merengései természetesek voltak, s mappájában teltek a teleírt lapok. Szinte együtt dolgoztunk. Különösen az áll vonalával kellett vigyáznom, ami nem volt szokványos. Ritkaság, ha az arcélszöget adó állkapocs oldalt jobban kiáll a járomcsontnál. Olyan jellegzetessé tette az arcát, hogy akár egy fiatalkori portrét is festhettem volna róla kapásból. Harminc perc alatt két teljes vázlatot, és hat részletvázlatot készítettem. Abban a pillanatban fejeztem be, amikor a testes titkár sürgetésképp benyitott. Érezhető volt a sietség, így búcsúzáskor csak annyit mondtam, hogy a képet tokiói műtermemben három hét alatt megfestem, s azután jelentkezem.

Néhány udvarias szó után elváltunk, s a szuperintelligens titkárnő áttessékelt egy vendégszobába, ahol még egyszer, – most már nyugodtabban – teázhattam. Az ablakból láttam, ahogy az aktatáskás államfő villanás alatt beszáll az elnöki gépkocsiba, és elrobog.

– Az autó mindjárt visszatér önért! – nyugtatott a titkárnő – Az elnök urat csak a parlamentbe viszi, az pedig itt van a közelben. –

A visszaút Nadiba sokkal kellemesebb volt. Kiderült az ég, és a sofőr nyelve is megoldódott, hiszen most már nem kellett rohannia. Meg-megállt egy-egy nevezetességnél, és én gyönyörködtem a látványban, a régi palotákban, és a természeti szépségekben, főleg a világhírű Korall Partban. Sötétedéskor, éppen vacsorára érkeztünk meg Nadiba.

Epilógus Sir Ratu Mara

Még egyszer találkoztunk, amikor elvittem számára a portrét. Az autó az elnöki terasz lépcsőjéhez állt, a piros szőnyeg végéhez. Csöndes, meleg, hétvégi délután volt. A fent elnök mosolygó alakja lentről még óriásabbnak tűnt.

Utolsó találkozásunk

Négy évvel később a hírekből végig kísérhettem Sir Ratu Mara méltatlan bukását.

Fidzsit két nép lakja: a fidzsi-őslakos, és a fehér gyarmatosítók által behurcolt indiaiak leszármazottjai. Az utóbbiak a képzettebbek, ők a busenissmanek, vállalkozók, üzletemberek, egyszóval a gazdagok.

Az őslakosoknak jut a földművelés, és a kisegítő munka. Védelmükre az alkotmány kimondja, hogy csak fidzsi származásúak birtokolhatnak földet, s a kormányban az indiai képviselők nem kerülhetnek többségbe. Az őslakosság több törzsből áll, amelyek tagjai választáskor a törzsfőnöküket juttatják be az országgyűlésbe. Az új képviselők közül azután a legtöbb támogatót összegyűjtő lehet a miniszterelnök.

Az 1999-es választások nagy változást hoztak az ország történelmébe. A kisebbségben lévő indiai képviselők kihasználva a fidzsi küldöttek széthúzását, egyetlen jelöltre szavaztak, s az országnak – most először – indiai miniszterelnöke lett. Ezután a főleg indiaiakból álló új kormány a fontosabb állami posztokat övéinek juttatta, s ez a folyamat a piramis aljáig terjedt. Pár hónappal később – oktatóprogramom folytatására – Nadiba érkezve, a sok indiai iskolaigazgató között, csak egyetlen fidzsi-it találtam mutatóba, s a tanárok között is csak feleannyit, mint régebben.

2000 májusában Geroge Speight, – egy fidzsi üzletember, aki a változások miatt elveszítette vagyonát, – felfegyverzett társaival túszul ejtette a parlament 53 képviselőjét. A fiatalember olyan jogokat, és garanciákat követelt Fidzsi őslakosai javára, amelyeket az elnök az alkotmány betartásával nem adhatott meg. Sir Ratu Mara nehéz helyzetbe került. A túszok között volt – képviselőként – a saját lánya is. Élete végéig elnök maradhatott volna, ám most kénytelen volt az egyetlen helyes lépést megtenni: lemondott.

Rosszul végződött Spaight végeláthatatlan hatalmi egyezkedése. A lázadás kirobbanása után három hónappal a hadsereg elpártolt mellőle, letartóztatták, és a bíróság lázadásért halálra ítélte.

Nemzetközi kezdeményezés indult a balsikerű forradalmár megmentésére. Végül is Spaight – a maga módján – az őslakosok megmentéséért harcolt. Elsők között küldtem kegyelmi kérvényt az új elnöknek, aki – nem csak az én közbenjárásomra – Spaight kivégzését életfogytiglani börtönre változtatta. 2006-ban kísérletet tett, hogy Spaight-et amnesztiával kiszabadítsa, ám ennek egy újabb katonai puccs útját állta.

Sir Ratu Mara lemondása után háttérbe szorult. 2004 márciusában, 84 évesen, sokak által tisztelve, vagy elfeledve végleg elszenderedett.

Festés Fiji sivatagos területén

Szentül hiszem, hogy iható sört csak a forró égöv lakói tudnak készíteni, a többi lőre. Rejtély, mi készteti őket erre. Lehet, hogy a hőségben szeretik a jó hideg sört? Erről még valaki nagy sikerű könyvet fog írni. Véleményemben a japánok is osztoztak, s a vacsoránál számtalan elismerő jelzővel illették “Fidzsi Aranyát”, s természetesen az ország ízletes burgonyáját is. Később a hotel romantikus kertjében petróleumfáklyák fényénél éjszakába nyúló beszélgetést folytattunk Tongáról, amit képzeletben mindenki gyorsan, többször is bejárt.

Tongai „gejzír”

Másnap sorra vettük a város látnivalóit, amiből nem is volt olyan sok. A piac ízelítőt adott a déli gyümölcsökből. Közülünk többen ekkor kóstoltak először valódi kókuszdiót, mangót. Ebéd után előállt külön autóbuszunk. Felpakoltunk és irány a repülőtér! Fidzsi fölött repülve a hölgyek nem győztek eleget álmélkodni a táj szépségein, de igazán csak akkor lepődtek meg, amikor az óceán sötét kékjében végre feltűntek a Vava’u szigetcsoport első korallzátonyai és fehérfövenyes apró földnyelvei. Csak most tudatosult bennük, milyen csodálatos helyre érkezünk.

Gépmadarunk kétórai repülés után landolt Tonga fővárosában, Nukualofában. Sötétedéskor érkeztünk szállásunkra, a Pacific Royal Hotelba. Vacsora után biztatásomra a csoport hamarosan nyugovóra tért. Én pedig elindultam éjszakai sétámra, ami Tongába érkezvén már szinte rituális szokásommá vált. Utam természetesen a királyi palotához vezetett. A Viktória-korabeli épület most is sötétbe burkolózott, csak a torony ablakában pislákolt gyér fény. Talán Őfelsége mereng gondjain, Óceánia egyetlen királyságának jövőjén. Magamban elsuttogtam hagyományos fohászomat: “Adja Isten, hogy Őfelsége sokáig éljen és uralkodjék jó egészségben, alattvalói örömére!”

-Valami baj van? – szólít meg egy hang egészen közelről, a kerítés túloldaláról. -Ó, dehogy, barátom – válaszolok a géppisztolyos katonának, aki nesztelenül közelített meg – csak Őfelségéért imádkozom.

-Nem ismersz rám? – gondoltam. Nos, akkor bizonyosan új fiú lehetsz a palotaőrségnél! Ahogy elnézlek, talán iskolás lehettél, amikor én Őfelsége szolgálatába szegődtem. Igen, a palotában az én kezemtől származnak azok a festmények! Holnap talán újra látjuk egymást, ha netán a testőrség parancsnokával együtt te kísérsz át a kerten. De most már jó éjszakát, rám fér egy kis pihenő, te pedig őrizd tovább királyunk nyugalmát!

Képkiállításom kinevezésem estéjén 1989-ben

Másnap már korán reggel talpon voltam. Minden tongai látogatásom így kezdődik, álmosan. Tokiói indulásomat több napos nyugtalan virrasztás előzi meg, érkezésem estéjén kialvatlanul, megtörve érkezek a Palotához és nyugalmat csak az Őfelségével történő találkozás ad. Persze mindennek magam sem tudom magyarázatát.

Reggel kilenckor telefonon bejelentkeztem a Királyi Udvartartásnál, ahol már várták a hívásomat. Fél tízre igazolták vissza a kihallgatást. Négyesével futottam fel a lépcsőn, hogy időben átöltözhessek. Negyedóra múltán már állig begombolkozva, hőgutával küzdve a szálloda portájánál vártam az autót. Telefonhoz hívtak. A király személyi titkára, Ofa kifulladó hangja szólt a kagylóból: “Egy államelnök van bent Őfelségénél, és úgy tűnik, hogy a megbeszélés elhúzódik. Áttesszük a kihallgatásodat délután kettőre! Sajnálom, István, ez nem rajtam múlott!” – tette hozzá bűnbánóan. Persze, persze, minden rendben van, akkor hát kettőkor!

Óceánia térképét a korábbi gyarmatosítás még ma is befolyási övezetre osztja. Az utód országok ma épp úgy nem egyeznek, mint néhai gazdáik. A tárgyalásaik semleges Svájca a térség utolsó királysága, Tonga. Őfelsége pedig amolyan békéltető szerepet tölt be az államfők között. Most is hasonló tárgyalása lehet.

Az expedíció tagjai a hall díványaiból szemlélték, amint aranysujtásos egyenruhában rohangálok szobám és a recepció között. Visszahordattam a király csomagjait, majd leüzentem, hogy változott a program, gyülekező, és megyünk megvásárolni az expedíció felszerelését. Átöltözés, aztán a csoporttal irány az áruház. Ott már négy kézikocsit megtöltöttünk áruval, amikor a bejáratnál feltűnt egy vendégeket vizslató szúrós szemű tiszt. Felismertem benne a palotaőrség elöljáróját.

Amikor hozzánk lépett összevágta a bokáját. “Mr. Toma-Miko?” – kérdezte fölöslegesen, hiszen ismertük egymást. A nevem elferdítésére már oda se figyeltem. Az ember ne legyen igényes egy százezres lakosú országban, ahol nem létezik “D” betű. Beérem azzal, hogy egyetlenként a királyné helyesen szólít.

– Őfelsége várja!

– Köszönöm, már értesítettek. Biztos lehet, hogy nem kések, kettőre ott leszek!

–  Nem, nem. Őfelsége szigorú parancsa, hogy most vigyem a palotába, rögvest. –

Rohanás vissza a szállásra, újbóli átöltözés, nyakig-gombolkozás, fuldoklás, csomaghordás. A tongai alattvalók életét külön gondviselés vigyázhatta azon az ötszáz méteren, amit autóval többnyire két keréken tettünk meg a Palotáig. A bejáratánál Ofa várt rám, kialvatlan karikás szemekkel: “Őfelsége váratlanul lezárta a megbeszélést és rögtön látni akar.”

– Akkor hát nem jól alakultak a dolgok, ugye?

– Bizony, én is attól tartok.

– Készülhetünk a háborúra? – próbáltam tréfálkozni.

Valami mosolyfélére húzta a száját. Zsinóros egyenruhás felvezető tiszt érkezett futólépésben két katonával és én már indultam is utána. A sürgősségre való tekintettel menetünk nélkülözte a máskor oly jellemző méltóságot. Majdnem szaladtunk, s a két katona izzadva loholt utánunk súlyos csomagjaimmal. Őket először láttam, nem volt közöttük az éjszakai őr. A trónteremben kibontottuk és a tárgyalóasztalon sorba rendeztük csomagjaimat. A székekre csupán a képeket állítottam, hátukkal az asztal felé.

    
Őfelsége IV. Tupou király és Őfelsége Mata’aho királyné portréja

Amint a katonák magamra hagytak, tettem néhány lépést. A földgömb, a világtérkép és minden tárgy ma is milliméterre pontosan ott állt, ahol fél évtizede először megpillantottam őket. A király jobbjáról nem hiányzott Pilolevu hercegnő lánykori nevető képe. Milyen nagy lehetett Őfelsége öröme, amikor megszületett egyszem leánya. Az ablakon kitekintve megpillantottam magát a királynét, amint a kertben libériás szolgákat utasítgat széles karmozdulatokkal. Az udvaroncok sűrűn bólogattak, s ahogy mozdulataikból kivettem, a virágágyások átrendezéséről eshetett szó. A királyi lakosztály felől éles koppanások riasztottak fel, s én megszokott helyemre, a trón jobb oldalára álltam.

Őfelsége még nem öltözött át a fogadás óta, hosszú ujjú sárga díszruháját viselte. Gondterhelt arccal közeledett. Talán egy kis derűt vár tőlem az új képek és a japáni híreim által – találgattam. A trón előtt egy pillanatra majdnem teljesen felegyenesedett és én eltörpülve éreztem magam a kétméteres uralkodó előtt.

-“How are you?” Hogy vagy? – hangzott szokásos kérdése kézfogáskor.

– Mindig nagyon jól, ha Felségedet egészségben láthatom! -válaszoltam szertartásosan. A súlyos, faragott trónszékbe ereszkedve egyetlen kézmozdulattal hellyel kínált a jobbján. A hosszú tárgyalóasztal végén ült, én pedig az asztal legközelebbi sarkához telepedtem. Sokáig valahova az asztal távoli végébe meredt, azután lassan lecsukta a szemét. Nagyon fáradt- gondoltam. Az enyhe szellő fellebbentette a csipkefüggönyt. A résen a napsütötte palotakertből egy cifra pillangót hozott be a fuvallat. Tenyérnyi fekete szárnyait érzékeny citrom, narancs és fehér minta borította. Megigézve követtük tekintetünkkel tétova röppályáját. Hirtelen az uralkodó elé telepedett az asztalra, mint valami háziállat. Az öreg király és a tarka lepke sokáig nézte egymást. Készséges komornyik közeledett elhessenteni a szentségtörőt de a ház ura egy mozdulattal leintette: „Hagyd!”

Sokáig némán meredtünk a kertbe visszatérő váratlan vendég után. Aztán rám emelte barátságos, már-már atyai tekintetét.

– Igyunk egy jó mangó-dzsúszt, István! Meglátod, finom és erőt adó ital!

Készül Mataaho királyné portréja

Fehér ruhás szolga ezüsttálcáról felszolgálta a hűs lét és mi elmélyedtünk a kortyolgatásban. Régről ismertem és nem kóstoltam finomabbat a híres királyi mangószörpnél. Az csak a legkedvesebb vendégnek jár. A friss mangó gyümölcs rostos levén kívül van még benne valami, amit titok övez. Sejtem, hogy a Tongán termő mini-citrom illatos zöld héján érlelik ősi recept szerint.

Magamon érezvén Őfelsége várakozó pillantását, engedélyt kértem a csomagok bemutatására. Minden tárgyra “rábólintott” és félig szórakozottan hallgatta a magyarázataimat. Csak akkor kerekedett ki a szeme, amikor a szándékosan utoljára hagyott képekhez értem.

-Ez itt Felséged portréja, amit megbeszélésünk szerint a Leonardo da Vinci tanulmányaira jellemző színnel és kompozícióval készítettem. Eltér viszont az ecsetkezelés technikája. Kegyeskedjék Felséged megsimítani a kép felületét. Ez pedig Őfelsége, a Királyné lemezre készült portréja. Azonos méretű faalapra erősítettem és hasonló bronzcímkével láttam el, mint a Felségedről készült munkámat. Ajánlott párban kiállítani. Végül pedig ez itt egy angol művészeti magazin, amely a Felségedről festett első portrémat közölte. Másolatát már leadtam az udvartartásnál.

Mataaho királyné születésnapi vacsorája

Aztán további fél órát tárgyaltunk, főleg a jövőbeni képekről, és a legújabb japáni hírekről, ám szóba kerültek egyéb témák is. A palotaetika szerint nem illik a királyhoz kérdést intézni, főleg olyat nem, amely választásra készteti. Amikor újoncként elkövettem ezt a szentségtörést, Őfelsége sokáig a távolba, egy leszálló repülőgépre meredt. – Közvetlen repülőjáratot kellene létesíteni Japánból – váltott más témára, és én töprenghettem, hogy mit hibáztam. Mivel a festés- és egyéb teendőim részleteire egyenesen nem kaphatok instrukciót, efféle beszélgetésen próbáltam kipuhatolni, végül is mit szeretne Őfelsége. E bizalmas négyszemközti beszélgetések azonban sok egyébre feljogosítottak. Az uralkodó olyan ügyeket is szóbahoz, amikről még közvetlen környezete sem hallhat. Ilyenkor érzem igazán, hogy udvari festőként mennyire bizalmi az állásom.

A diskurzus végére visszatért a színe, még néhány tréfált is megeresztett. Én pedig örültem, hogy nevetni látom. Búcsúzáskor megrendülten néztem a távozó királyt. Lassan indult meg, felső teste előrehajolt. Bizony, nagyon megöregedett. Vajon hányszor találkozhatunk még? Botja koppanásainak elhaltával szinte transzban meredtem a trón keményfa reliefjére. Milyen sajnálatos, hogy a Tupou-család ősi címere csak fekete-fehéren maradt fenn! Életcél lehetne felkutatni a történelmi hagyományokat és megfesteni az uralkodóház címerét – először színesben, a királyság történelmében! Őfelségét biztosan nagyon boldoggá tenné. Megteszem, fogadtam meg magamban.  –   Uram! Uram! – szólongatott a katona, ki tudja hányadszor – indulnunk kell!

Palotabelső

A Palotánál

A viktoriánus Királyi Palota hátsó szárnya

A palotából egyenesen a koronaherceg hivatalába hajtottunk, ahol ebéd előtt kellett megjelennem. Nyolcéves ismeretségünk alatt először jártam a hivatalában. A monarchia külügyminisztereként ő is, – mint az uralkodó többi bizalmasa – fontos szerepet tölt be a kormányban.

Mindig meglepett, hogy a trónörökös mennyire ellentéte  apjának. Ezt hangsúlyozta az épület is. A Viktória-korabeli  fatornyos palotával ellentétben egy szupermodern csillogó toronyházban találtam magamat, ahol az aranykeretes liftajtó előtt még a testőrök is külföldinek tűntek. A felvonón is csak  kísérettel juthattam az emeletre, ahol a miniszteri hivatalig számtalan elektromos ajtó zárult mögöttünk. Ott kísérőm egy csinos titkárnő gondjaira bízott, aki sajnálkozott, hogy hiába jöttem, a herceg épp elment ebédelni.

A kávéra várva lenyűgözött az irodában zajló serény munka. Furcsálltam ugyan a kontrasztot, hogy a modern computer-sor mögött háncs-öves hölgyek gépelnek, de el kellett ismernem, hogy azt igen sebesen végzik. A modern környezetben legfeljebb a hangzavaruk utalt Tongára. Billentyűverés közben gyakran átkiabáltak egymáshoz. Aztán a kávéval olyan asztalhoz tessékeltek, ahonnan ráláttam a képernyőkre. Alig tudtam  visszatartani a nevetésemet. Az összes computeren pasziánsz  játék futott.

bekurjantott az őr, a kisasszonyok egy szemvillanás alatt eltüntették a játékot, és az ajtóban megjelent maga a trónörökös. Felénk biccentett, majd eltűnt egy bőrrel párnázott ajtó mögött. Ekkor már egy thaiföldi kinézetű üzletember is velem együtt várakozott. Őt kérette először.

Az ajtó belső kilincsével a kezemben elsőként saját litográfiám ötlött a szemembe. Úgy kiválasztottam a kavalkádból egy minutumban, mint apa a gyermekét az iskolai tablón. Más percekig kereshetné, mert a falat, az asztalokat, sőt, még az ablakpárkányt is dísztárgyak tömkelege borította. Úgy tűnik, a herceg minden emléktárgyat megtart..

A hivatal bútorai faragottak, nikkelezettek, vagy bőrrel borítottak. Itt minden ezer százalékig amerikainak tűnik, főleg maga a gazda. Őfelsége állig begombolt tongai viseletének ellentéte: lakkcipő, sötét öltöny, gyémántos-tűvel rögzített piros-kék csíkos nyakkendő, sőt, selyem dísz-zsebkendő! Szemvillanás alatt egy San Franciscoi konszern vezérigazgatójánál éreztem magamat. Még a stílusa is az amerikai üzletemberekéhez igazodott. Nem véletlen, minden szabadidejét ott tölti.

Fél nap alatt az ötödik feketét fogyasztottam, ám a beszélgetésünk alig tartott tovább a kávénál. Közölte, hogy délután a kastélyában vár, hogy elkezdjem a portréja festését.

Több mint negyven országba jártam, mégsem láttam a hercegénél elragadóbb kastélyt. Az épület a repülőtéri útról letérve hatalmas kétszárnyas vaskapun keresztül széles aszfaltúton közelíthető meg. Az út kialakítása a szemfényvesztés remeke. Emelkedése olyan enyhe és kiszámított, hogy a kastély mindig ötszáz méternyi távolságról látszik, bár majd egy kilométert kell gyalogolni. Engem kifutópályára emlékeztet. Egy kis sport repülőgép játszva felszállhatna innen. Lehet, hogy az is, a trónörökös kiváló pilóta. A franciás épületet létrehozó japán cég bravúrja a két darab 6-8 méter magas rácsos állóablak elhelyezése. Ezek egyikét az út felől, a párját átellenbe építették be. Így a kíváncsi szemlélődő egyszerűen „átlát” az épület hallján. Éjszaka, a benti csillárok fényében persze látható a lakók élete is.

Ide érkeztem taxival, és pár perc múlva már a trónörökösre vártam. Most végre belülről is megcsodálhattam a gyönyörű építményt, amelynek mennyezete magasságban vetekedett egy operaházéval. A berendezést illetően el kell ismernem, a hercegnek van ízlése. A csillárok, az aranyozott reliefek csodálatos összhangban álltak a bútorokkal, szőnyegekkel.

Rövidesen elkezdhettem a munkát. Házigazdám a zongorára támaszkodott, és rám bízta miként dolgozom. A póz szerint távolba kellett merengenie, de gyakran felém lesett, érdekelte, a rajzolás technikája. Mulatságosnak találhatta, hogy másodpercenként kapkodom a tekintetemet föl-le és szúrós tekintettel próbálom agyamba vésni vonásait. Időnként elnyomott egy finom mosolyt. A hall távoli szegletéből olyasféle lárma hallatszott, mint a cseppkőbarlangokban, majd feltárult az ajtó, és megjelent egy 12 év körüli bájos leányka. Láttomra meglepődött, de a kíváncsiság sokáig ott tartotta. Felismertem benne Nanasi hercegnő leányát, Angelica hercegnőt. Nocsak, milyen gyönyörű lett, utoljára ötéves korában találkoztunk a kiállításom megnyitóján!

A trónörökös Tupouto’a herceg (a későbbi király) és Doma-Mikó udvari festőművész

Ötödször öltöztem aznap, s eközben a csoport a recepciónál várt reám. Következő utunk a városszéli piachoz vezetett, amely akkor még a kikötő mellett állott. Megcsapott bennünket a zsongás és a hangzavar. Az árusok egyszerű “sátrakból” kínálgatták portékájukat. Négy hosszú, földbe vert rúd közé a magasba feszített ponyva biztosította az árnyékot. Az építményeknek fala nem volt, de nem is hiányzott a rekkenő hőségben. A piac bejáratánál visítozó kis malacokat kínáltak -“nyársra húzva, pirosra sütve ínyencfalat” – kiáltásokkal. Beljebb gyümölcsöt és zöldséget, az egyetlen faházban pedig kimért kavaport árusítottak. Ebből készül Óceánia egyik nemzeti itala.

Nos, aki színére tetszetős vagy netán ízletes itókára gondol, az alaposan csalódik! A mi jázminunkhoz hasonlító kavabokor tövét megőrlik, majd vízzel keverve literszámra fogyasztják. Szesztartalma hivatalosan nincs és kábítószerként sem tartják nyilván, bár az idegekre bódítóan hat. Pocsolyaszerű színe nem túl bizalomgerjesztő, íze pedig kellemetlen, egy másnaposságra ajánlott japán gyógyport, a kampóyakut idézi. Fogyasztásakor a fogorvos érzéstelenítő injekciójának tünetei jelentkeznek (az ajkak, majd a nyelv zsibbadása), s aki elszántan leküzd belőle 2-3 litert, akár be is rúghat.

Mi inkább a zöldségesek sátrait rohamoztuk. Az árusok nagy megelégedésére bőven vásároltunk édesburgonyát, tárót, kenyérfa gyümölcsöt és tapiókát. A tongaiak sült – vagy párolt állapotban ezeket fogyasztják kenyér helyett.  Japánjaim az első kettőt felismerték, és egymással versengve kiabálták, hogy “szacumaimó”, “taroimó”. Utóbbiról eszembe jutott egy vidám történet Őfelsége trónörökös időszakából. Fogyni szándékozván felkeresett egy amerikai diétás orvost, aki szigorú étrendet írt elő, afféle “semmi zsíros, semmi édes” menüsort. A herceg egyre kétségbeesettebben hallgatta, amint finom sültek, torták sorban tűntek el a jövőbeni étrendjéről, majd aggódva megkérdezte – “de tárót azért csak ehetek?” Az amerikainak fogalma sem volt a “tongai kenyérről”, a cukorrépa méretű burgonyaféleségről, azt a herceg magyarázata alapján zöldségfélének értelmezte.

– Nos, azt nyugodtan ehet, sőt, fogyasszon minél több tárót, ha fogyni akar – nyugtatgatta a herceget a professzor. Így esett, hogy Őfelsége testsúlya a következő vizsgálatig a fogyókúra ellenére kilenc kilót gyarapodott.

A tongai kenyérpótlók közül Japánban csak a kenyérfa gyümölcsét nem ismerik. Aki Óceániában “mindennapi kenyeréért” fohászkodik az egekhez, az nem a mennyekbe, hanem a kenyérfa csúcsára tekintget. Biztosítva a léte annak, aki három ilyen, kincset érő fát birtokol. A zöld mandarin külsejű, kókuszdió méretű gyümölcs belső szerkezete középponba tartó rostjaival az ananászra emlékeztet. Párolva azonban olyan halmazállapotú lesz, mint a mi főtt krumplink. Az íze, nos, az íze kissé hasonlít a kenyéréhez.

A megvásárolt holmit egy farmer udvarába szállítottuk, hogy elkészítsük az expedíció elemózsiáját, a grillezett báránysült tongai ősét, az “umut”. Az udvar sarkában a szomszédok segítségével kiástunk egy körülbelül 1×1 méter kerületű fél méter mély gödröt, majd ennek padkáján száraz ágakból tüzet raktunk és ökölnyi köveket vörösre izzítottunk. Amíg mi a forró köveket a gödör aljára lapátoltuk, csoportunk hölgytagjai apró “csomagocskákat” készítettek. Tárólevelekbe kockára vágott, hagymával kevert bárányhúst helyeztek, s bőven megöntözték kókusztejjel. Csak sót nem tettek bele, a sós ízt a szétfőtt tárólevél adja majd. A levél széleit felül indával összefogták, mi pedig ezeket a kis “batyukat” mozaikszerűen a forró kövekre raktuk. Közeiket bőven kitöltöttük kenyérfa-gyümölccsel, édesburgonyával és táróval, majd a gőzölgő halmot betakartuk széles banánlevelekkel. Végezetül a tetejére lapátoltuk a kiásott földet, nehogy a pára elszökjön.

A leányok eközben ebédlő asztal gyanánt hatalmas ponyvát terítettek az udvar pázsitjára. Ez lesz a mi rendhagyó asztalunk, amin az ételeken kívül a vendég is helyet foglal. Másfél óra múlva, amikor felnyitottuk a dombocskát, ínycsiklandó illatok töltötték be az udvart. A batyukat banánlevél tálcákon az “asztal” közepére állítottuk és körberaktuk kenyérpótlókkal. A farkaséhes japánok képzeletében az elkészült étel számos luxushotel mesterszakácsát megszégyenítette.

Houmai templombelső

A szállodában a társaim nyugovóra tértek, ám nekem még volt egy jelenésem. Nem is kellett túl messze mennem. Utam Nuku’alofa belvárosában egy európai stílusú épület emeletére vitt, egy luxushivatalhoz. Bent égett a villany. Nem az ügyfelek ajtaján kopogtattam, hanem az igazgatóén. Fáradt hang szólt ki tongai nyelven, hogy zárva. Ám én nem hagytam annyiban. Kulcs csikordult és benti fény sziluettjében ott állt előttem néhai szerelmem. A tündérkisasszony most fáradt volt, beteges és sápadt. Hetek óta nem aludhatott. A nőkön meglátszik az ilyesmi. Váratlanul jöttem, mégsem csodálkozott. Azt hiszem, annyira lesújtotta a fájdalom, hogy semmi nem mozdíthatta ki a fásultságából. Nohát, Steven – mondta színtelenül – hát te mit keresel itt? Gyere be.

Bent a villanyfénynél láttam, hogy alig áll a lábán. Büszkesége romjain tartotta magát. Egy évtized alatt másodszor láttam őt gyengének. Ha kapcsolatunk nem lenne plátói, most a vállamra vonnám, hogy kisírja magát. Ám nem az a fajta nő, aki megbocsátaná magának az elesettségét. A falon – új keretben – apjával ábrázolta egy fénykép. Maga a felvétel egy-két évvel ismerkedésünk után készülhetett. Etela fiatal volt és szép, Mr. Nemoto apró mandulaszeme pedig boldogan csillogott mellette. Imádta egyetlen lányát, az pedig rajongott az apjáért.

Milyen nehéz felfogni, hogy meghalt, akit szeretünk. Mi, esendők mások értékét csak utólag, létük hiányából fogjuk fel.  Banális szavakat mondtam, ahogy ilyenkor szokás. Ám ahogy rátértem az apjával történt utolsó beszélgetésünkre kinyílott a lelkén egy ablakocska. Elfordult, könnyezett. Ebben az emberi megnyilvánulásában megint majdnem olyan közel kerültünk egymáshoz, mint valamikor régen. Összekötött bennünket az újabb szál, a közös titok, a körünkből örökre eltávozott kis öregember iránti szeretet.

Másnap reggel kilenckor megjelent szállásunkon egy, ötven év körüli, széles vállú, köpcös férfi. „Málo elelei, ki-he pongi-pongi!” – hangzott a jó reggeltje. – Én vagyok az expedíció hajóskapitánya. Kint állnak a mikrobuszok és a teherautó, indulhatunk a kikötőbe.

A “tengeri medve” Robertnek nevezte magát.

– Hello, Lopeti – köszöntöttem Tongai nevén, mire felcsillant a szeme. A tongai nyelvből ugyanis hiányzik az “r”, de sebaj, “l”-lel pótolják. Én pedig kapitányunk nevéhez egyszerűen hozzábiggyesztettem a férfinevek legideillőbb végződését.

A kikötőben szemrevételeztem a hajót. Hosszát 13-15 méterre becsültem, teste vasból készült. Bár eredetileg halászatra szánták, laikusként úgy véltük, a mi expedíciónkhoz is megfelelt. A kifogott halak tárolására szolgáló tatján 15-20 fő fért el ülve, esőben pedig behúzódhattunk az egyetlen fedett helyiségbe, amit körben zárható ablakok, elől, a kormánykeréknél pedig üvegfal határolt. A kormányos lábánál egy ajtónyíláson beláthattunk a hajófenék elülső részébe, ami alkalmi csomagraktárnak is megfelelt.

Robert egyetlen segítőtársa, egy mezítlábas matróz segédkezett a csomagok berakásánál. Rajta kívül velünk tartott még az útra egy tongai leány, aki az elemózsiára ügyelt. Berakodás után elfoglaltuk a helyünket, megfújtam a sípot és Robert felhúzta a horgonyt.

Az idő nem volt kifejezetten kirándulásra alkalmas. A levegő hűvös volt, enyhe szél fújdogált, ám amint a leányok rágyújtottak egy vidám japán dalra, minden megváltozott. Kiderült az ég és minden reményünk megvolt, hogy a következő öt-hat napot kellemes időben, kemény munkával tölthetjük majd a lakatlan szigeteken.

Japánjaim a hajó tatján, az üzemanyag kannákon üldögéltek, Robert a fülkében tekerte a kormányt, az egyetlen matróz pedig a hajó orrában sütkérezett. A szárazföld szélvédő hatása alól kikerülve, a hullámok löktek egyet-egyet a hajón, s a leányok nevettek, sikongattak. Közben Roberttel az útiprogramot egyeztettem. A térképen Velitoa szigetére böktem: “ez az első”. Nem teljesen lakatlan, de éppen ez lesz az én meglepetésem a kis csapatnak.

1989-ban a királyi párnak küldött újévi üdvözlő laphoz mellékeltem egy vászonképet, amin megörökítettem a palota ablakából látható tengert. A Palace előtti füves térséget akkor még nem védte acélháló kerítés a “nagy víz” felől. Zavartalanul gyönyörködhettünk a horizonton kékes színben villódzó apró szigetekben. Közöttük nagyon megtetszett egy kerek földdarab, Velitoa, amin egy sudár pálmaliget állt furcsa lombkoronájával.

Velitoa, a „kalapos sziget”

A többi turistacsalogató szigetecskékre hajókkal vagy motorcsónakokkal szállítják az érdeklődőket, de ide a helybéliek közül senki nem vállalta az utat. Lakatlan sziget az uram – mondogatták -, amit éles víz alatti sziklák vesznek körül. Veszélyes oda az út. Én azonban 1996 júliusában fejembe vettem, hogy ha törik, ha szakad, eljutok abba kicsiny, titokzatos édenkertbe. Motorcsónakot béreltem a tulajdonos előtt ravaszul eltitkolva valódi úticélomat. Megállapodtunk, hogy ott kötünk ki, ahol kedvem támad. Velitoához közel érve persze, “megtetszett” nekem.

A csónakos rögtön hevesen tiltakozott, mondván, hogy nincs az a pénz, amiért ezen az elátkozott földdarabon kikötne. Ezzel azonban nem mondott igazat. Pár perc elteltével pontosan megnevezte azt a busás összeget, amiért hajlandó kockára tenni csónakja és csekélységem épségét. Később bebizonyosodott, hogy a veszélyt nem túlozta el.

A Velitoa név furcsa módon két szomszédos szigetet is illet. Ezek valamikor egyek voltak, mintha két óriásgyöngyöt kötne össze egy sziklapánt. A szalagot a hullámzás és az idő múlása elkoptatta, így lett egy szigetből kettő.  Állítólag apálykor a sziklazátonyt csak pár arasznyi víz borítja, és végig lehet rajta gázolni, de éppen ez az, ami eddig sok hajós tragédiáját okozta.

Engem a kettő közül csak a „kalapos” sziget érdekelt, amit egyre közelebbről szemlélhettem egy katonai távcsövön keresztül. „Fejét” egy kis dombocska alkotja, süvegét pedig a rajta lévő 8-10 méteres kókuszpálmák koronái. Nagy volt viszont a meglepetésem, amikor tovább szemlélődve lakókat fedeztem fel a lakatlan szigeten. A távcső lencséjén egy csónakba rakodó 10 éves fiúcska és egy nála alig idősebb leányka alakja bontakozott ki. Csokoládéra barnult testüket egyetlen ruhadarab sem fedte. Közelgő hajónkat észlelve ijedten szétrebbentek, a fiú kigázolt a vízből, a leány pedig az öböl sziklái fedezékében nyakig vízbe merült.

Az édenkerti sziget öble

A tongai szigetek partjait általában a tenger hullámai által kagylóhéjból csiszolt, nagy szemű “fehér homok” borítja. Ám itt kivételesen a partot is fekete föld fedte, s az öblöcske vize sötétnek és zavarosnak tűnt. Kikötve a fiú nyomában megmásztam az alig pár méteres dombot. Csúcsán, a pálmafák alatt deszkából és szétvágott hordólemezből tákolt kalyiba állott. Előtte tűz füstölt, s egy lábasban rotyogott valami. Ott ült kövön a “sziget ura” feleségestől, körülöttük néhány tongai sertés kókuszhéjat ropogtatott. Szinte visszariadtam zavarni a család édenkerti nyugalmát.

A házigazda kérdésemre meglehetősen rossz angolsággal előadta, hogy tíz éve élnek itt, halászattal foglalkoznak és nagyon boldogok. Ittlétük indoklása mindössze annyi volt, hogy “itt csönd van, és távol vagyunk a világ bajától”. A viskóból előkerült a fiúcska rövidnadrágban, karján nővére ruhájával, aki rövidesen szintén felöltözve és pironkodva csatlakozott a szüleihez. A család sorsa éppúgy tűnt elesettnek, mint irigylésre méltónak. Magamban megfogadtam, hogy a következő látogatásom alkalmával meglepem őket valami ajándékkal.

És most, három hónappal később itt vagyok, hogy találkozzam a “Robinson-családdal”, ahogy magamban elneveztem őket. Csomagjainkban számukra hasznos ajándéktárgyak lapultak. A férjnek horgászkészlet, feleségének konyhaeszközök, a gyerekeknek tanszerek, könyvek és egy igazi japán zsebrádió.

 
A „Robinson-család”

A sekély vízben a nagy merülésű hajónkkal Robert csak úgy tudott közel kerülni, hogy a sziget-együttest zátonyaival együtt nagy ívben megkerülte. Végül azután olyan közel jutottunk a parthoz, hogy a hajógerinc a tengerfeneket súrolta. Ötven méterre a “Robinson-család” kunyhójától az egész csapat kórusban hahózott, de ezt az erős ellenszélben senki sem hallhatta. Szélcsendben könnyedén kigázoltunk volna, de a mostani hullámverésben ezt túl veszélyesnek találtam. Visszafordultunk a kikötőbe csónakért, miközben eleredt a tengeri zápor.

Az öbölben azonban a hajónknak egy figyelmeztető kürtjel megálljt parancsolt. Motorcsónakok és könnyűbúvárok gyűrűjében magányos evezős küzdött az árral. Izmos alakja ismerősnek tűnt, s a messzelátóba nézve megszűntek a kételyeim. Őfelsége tartotta napi tréningjét a vízen. Az evezést még diákként kezdte Ausztráliában, ahol kenubajnokságot is nyert. Az óta is naponta egy órát edz, az időjárástól függően súlyzózik, biciklizik vagy evez. A királyi izmok nyomán a csónak sebesen szántotta a vizet. Még leírt három kört, azután engedte, hogy a mólónál kisegítsék. A helyszín pillanatok alatt kiürült egy sötét katonai jeep kivételével. Az elhárítás három tisztje még percekig szúrós szemmel figyelte a környéket, hátha a habokból vagy a kikötőből előbukkan egy megkésett merénylő.

A sok úszóalkalmatosság között a szerencse hamar mellénk szegődött. Összeakadtunk egy időmilliomos kreollal, aki vállalta, hogy a motorcsónakjával mellénk szegődik. Gino a 80 lakosú Eua szigetéről származik. Otthonát csak a víz alatti zátonyok között, egy szikla-szoros örvényén áthaladva közelíthette meg. Ám az erős hullámzás miatt ma nem merte megkockáztatni a hazautat. Önkéntes száműzetése idejére – a szebb idő beköszöntéig – vállalta, hogy velünk tart. Ismét megcéloztuk Velitoát. Amikor az újra zuhogó esőben felhúzott csuklyájú, lobogó esőköpenyével kis lélekvesztőjén Gino elhúzott mellettünk, átragadt ránk gondtalan derűje, megéljeneztük.

Robert műanyag tintahalat húzott egy óriási horogra és kábelnak is beillő is beillő fonálon szánkáztatta a hajó után. A vacsoránk – bökött bizakodón hátra. Ha halat fogunk, az csak nagy lehet. Nem mintha esélytelenek lennénk. A közeli Euaki és Malinoa szigetek környékére még delfinek is elvetődnek, pedig azok inkább az egyenlítőhöz közelebbi, a Ha’apai-szigetcsoport menti vizeket kedvelik, ahol viszont már bálnák is megfordulnak, főleg nászidőben. No, majd kiderül, mit tartogat számunkra a halász szerencse.

Kikötés az öbölben

Elállt az eső és felragyogott a nap, mire ismét Velitoához értünk. Ezzel visszatért a jókedvünk is. Gino a hajóról négyesével fuvarozott bennünket a sziget kis öblébe, ahol – különös fogadóbizottság – a „Robinson-család” disznai vártak ránk. A kalyibához érve nem várt kép tárult elénk. Az épületnek hiányzott a ház tenger felöl nem látható fele. Elemi erejű ciklon vághatta le azt. A vastag hordólemezek papírcafatokként lógtak a gerendákon. De vajon mi történt a lakókkal?

A sziget nem túlságosan nagy, tizenöt perc alatt körbejárható. Mivel a kiáltozásunkra senki nem válaszolt és emberi életnek nyomára sem bukkantunk, globális kutatást rendeztünk tetemek vagy csontok után. Nagy megkönnyebbülésünkre azonban egyikre sem leltünk.

– Biztosan elmenekültek a vihar elől. Majd visszatérnek a disznaikért, mire azok meghíznak – vigasztalt bennünket Gino tétován.

Egy óra pihenőt engedélyeztem a csoportnak. A leányok bikinire vetkőzve a vízparton bóklásztak és a pálmafák között hódoltak a japánok legfőbb szórakozásának, fényképfelvételeket készítettek. Néhányan nekiindultak, hogy a parton körbejárják a földdarabot, de rövidesen egy meredek sziklafal állta útjukat. Visszafordultak, hogy a dzsungelben rést keressenek.

Velitoán a lányokkal

Föntről láttam, hogy két leány az öböl sziklái között elmélyülten játszik. Egy vízikígyó testét szorították villás ágakkal a kőhöz és vihogtak a kétségbeesett tekergőzésén. Karhosszúságú, ujjnyi vastag, jellegzetes mintázatú hüllő volt, a fehér testén mintha fekete gyűrűket viselne. Rögtön felismertem.

-Megírtátok-e már a levelet, jómadarak? – kérdeztem.

-Miféle levelet? – kérdeztek vissza még mindig kuncogva.

-Hát, a búcsúlevelet. Tonga legveszélyesebb vízikígyójával játszatok. A marására nincs ellenméreg.

– Hé, várjatok, most meg hova rohantok? – De kiabálhattam én már azoknak, sikoltozva árkon-bokron túl voltak.

Egy óra leteltével folytattuk utunkat. Irány Onevao szigete!

Trópusi napsütésben értük el a fehér homokos partú, bozóttal és kókuszpálmával borított Onevai szigetet.

Körülhajóztunk, hogy kikötésre és táborverésre alkalmas helyet találjunk. Sajnálatunkra e kettő távol esett egymástól. A táborhelyet köves, sekély vízben lehetett megközelíteni, amiben még csónakkal sem boldogulhattunk.

– Le a cipővel, mindenki ragadjon csomagot, irány a part! – adtam ki a parancsot.

Partraszállás Onevai szigeten

A csomagokat gúlába raktuk a fövenyen, majd nekiláttunk a földdarab felderítésének. Huszonöt perc alatt körbejártuk, majd felkapaszkodtunk a legmagasabban pontjára. Persze, emberi életnek semmi nyomára nem akadtunk. Alaposabb vizsgálódás után ugyanaz a pálmaliget tűnt a legjobb táborhelynek, amit a hajóról kinéztem. Sátrat nem hoztunk.

Úgy terveztem, hogy pálmalevélből bennszülöttek módján font kunyhóban húzzuk meg magunkat. A ligettől ötven méterre, egy bozótos tövében bukkantam a házépítéshez alkalmas helyre. Ez majd megvéd bennünket a hideg tengeri széltől és szélvihar-porlasztott tengervíztől.

Gíno a kikötésre alkalmas helyen kirakta a nehezebb csomagokat. Majd’ negyven méteres pányvát kötött a csónakra, hogy az dagálykor és apálykor egyaránt vízen maradjon. Kiáltása harsant, ennek irányát követve és a bozóton átvágva egy kis papaya ligetben találtuk magunkat. Botjával épp egy kövér papayát csápolt le a fáról, aztán zsebkésével felvágta és jóízűen falatozni kezdett. Bennünket kézmozdulatokkal biztatott. Csak most jöttünk rá, mennyire éhesek vagyunk.

– Ebéd! – kiáltottam, holott már inkább a vacsoraidőhöz jártunk közelebb. Öt leányt megbíztam a tűzrakással, a főzéssel, amíg mi a csomagokat a táborhelyre felhordjuk. Mire ezzel elkészültünk, beborult az ég, s az erősödő szélben elfogyott két doboz gyufájuk, de a tűz még nem égett. Persze, nem tudhatták szegények, hogy a kókuszdió külső héja (ami szárazon drótseprű-szerűre szálkásodik) jobban ég, mint a papír. Azt is megmutattam, hogy Tongán a lábast nem kőre, hanem három ilyen “seprűhéjas” kókuszdióra szokás állítani, amik nem csak tartják az edényt, de egyben a tüzet is táplálják. A tongai leány kosaraiból előkerült az umu meg a kenyérpótló zöldségek, és mindenki evett, amennyi jól esett neki.

Az expedíció tagjai a kunyhónál

A közelgő alkony arra intett, hogy siessünk a házépítéssel. A tongai alkonyatban megesik, hogy 20-30 perc alatt koromsötét lesz. Most villámok szaladgáltak az égen, a tenger mozgása és a szél egyre erősödött. Egy leány belázasodott, de hősiesen tartotta magát. Teával lenyelt egy csomag japán Pabulon lázcsillapító-port és leheveredett egy kabátokból hevenyészett ágyra.

Nekiláttunk az építkezésnek. A tongaiak nagy kézügyességgel fából és pálmalevélből négy-öt méter magas hatalmas épületeket húznak fel egy hét alatt, mi viszont beérjük egy három méter hosszú és másfél méter magas kunyhóval.

Csoportunkat három részre osztottam. A japán fiú két társsal a parton egyenes botokat gyűjtött, amiket a tenger hullámzása simára csiszolva tucatjával vet a fövenyre. A többiek hosszában kettéhasított pálmaleveleket gyűjtöttek. Gíno, a tongai leány és én ezekből építettük fel szálláshelyünket. A botokból összeállítottuk a sátortető vázát, s arra kötöztük fel a félbehasított pálmaágakat úgy, hogy a levelek hegye lefelé mutasson. Alulról haladtunk felfele akképpen, hogy minden ág levelei mint a hal pikkejei félig fedjék az előző sort. A zsindelyszerű levéltető az esőcseppeket egészen a talajig vezeti. Sötétedett, és mi lassan haladtunk a munkával, mert a leányok nem boldogultak a pálmalevelek hasogatásával. A vastagabbik végén kezdték, de a kés gyakran félrecsúszott és félő volt, hogy a saját kezükbe vágnak. Végül már úgy se boldogultak, hogy hárman nyiszáltak egy ágat. Feloldottam a helyzetet egy tongai trükkel. Az ág hegyén az utolsó levelet két-két ujjam közé csippentve szétrepesztettem a levelet, majd tovább feszítve a hasadás végigfutott az ágon, és kettépattintotta azt. Nagyot nevettek saját esetlenségükön, rögtön felgyorsult a tetőfedés, de még így is csak sötétben, zseblámpafénynél állt a kunyhó.

Mire körberaktuk csomagjainkkal halálosan fáradtak voltunk. Két diáklány engedélyt kért, hogy kint alhasson hálózsákban. Úgy beburkolóztak, hogy csak az arcuk közepe látszott ki, de egyikük ajkát így is megcsípte valami rovar.  Utasításomra mindenki felvette az összes ruháját, azután cipőstől, “télapós öltözékben” végigdőltünk a ponyván és lepedővel takaróztunk, ami tongai szállodánk hozzájárulása volt az expedícióhoz.

Alighogy elszenderedtünk, megeredt az eső. A vízhatlan csomagok kivételével mindent belülre, a sátortető tövébe rakattam, a kint alvókat is beparancsoltam, azután mindenki folytatta az alvást ott, ahol abbahagyta. A mozgalmas nap és a munka úgy kifárasztott bennünket, hogy az elemeknek fittyet hányva mélyen aludtunk reggelig.

Hajnali ötkor frissen, kipihenten ébredtem. A levegő patyolat-tiszta volt. A horizonton vékony narancsszín fonál jelezte a közelgő napfelkeltét.  A tenger kékjéből pálmafás otthonunkig futó ragyogás édenkertté varázsolta kicsiny földdarabunkat. Milyen jó lenne örökre itt maradni.

Itt-ott feltünedeztek csoportunk nyújtózkodó tagjai. Gyors mosakodás. A tongai leány felélesztette a tüzet, és teát főzött. Odahordtuk az élelmiszeres csomagokat. Az umuhoz a változatosság kedvéért japán konzerveket is osztottam. Megmértük a beteg leány lázát, ami az előző napinál kissé alacsonyabb volt. Ő is evett velünk egy keveset. Az étkezést hatalmas dinnyével zártuk, ami a tongai leány kimeríthetetlen kosarainak egyikéből került elő. A fekete termőföld és a trópusi napsütés lehet az oka, hogy Óceániában teremnek a világ legédesebb dinnyéi. Mindnyájan élvezettel, harsogva ettünk.

Reggeli lakatlan szigeten

Reggeli után eligazítást tartottam, hogy nekiláthassunk tényleges feladatunknak. Társaságunkat négy csoportra osztottam. Mindegyik kapott egy-egy kutatási területet, amit térképen megjelöltem. Egy-egy csoportnak a sziget egynegyedét kellett bejárnia, lefényképezni az ott található növényeket, állatokat és a térképen számokkal megjelölni a fotók készítésének helyét. Ha a képek magyarázatot igényeltek, észrevételeikről jegyzetet, sőt, vázlatokat is kértem. A beteg leány nem akart egyedül maradni a tábornál, inkább vállalta, hogy a csoportjával tart.

Térképes eligazítás

Negyedmagammal az észak-nyugati területre indultam. Munkánkat táborhelyünk pálmaligeténél kezdtük. Megszámoltuk a fákat, a térképre bejelöltük a liget formáját és becsült méretét, bukdácsoltunk a sok lehullott kókuszdión. A zöld kókusz a tongaiak kedvelt italát is biztosítja. Felépítése a dióéhoz hasonló. A kemény, csontszerű gömböt kívülről puhább, szálkás szerkezetű zöld héj védi. Felnyitása gigászi erőfeszítés annak, aki nem tudja a titkát. Ugyanis a mi diónkhoz hasonlóan ennek is a végén vagy egy puha pont. A liternyi zöld-ízű lé sok hajótörött életét mentette meg. Az érett kókuszdió már nem ivólevet tartalmaz, hanem illatos, magas koleszterintartalmú vitamindús fehér kókuszbelet. Nem könnyű ellenben hozzájutni. Először lehántjuk a félarasznyi vastag száraz héjat, majd egy kő pontos suhintásával megrepesztjük a csonthéj közepét. További forgatás és kalapálás hatására a dió nyílegyenesen reped tovább, míg teljesen kettéválva két egyforma tányért kapunk. Ezek belsejéhez tapad a centiméter vastag fehér ehető kókuszbél.

A pálmaliget után bodzabokrokból álló bozótra találtunk, aminek nagyon megörültem. A magas fűben nem kis meglepetésünkre elhagyott beton víztárolóra leltünk. Nem valószínű, hogy itt tartósan ember élt. Valószínűleg egy tapa ültetvény locsolásához ebben a ciszternában gyűjtötték össze ebben az esővizet. Most falevelek és poshadt víz borította az alját. A bozótos tövében csoportom egyik tagja különösen illatos, a mi éjjeli violánkhoz hasonló virágtöveket fedezett fel. Azt fotózta, míg társa jegyzetelte, amit diktál.

A munka folytatását a csoportra bízva elindultam, hogy megkeressem a többieket. A sziget dzsungelszerű bozótjában lassan haladva úgy okoskodtam, hogy a tengerparton hamarabb célhoz érek. A partot a déli oldal fövenyétől eltérően itt sziklásnak és barátságtalannak találtam.

A lakatlan édenkert

A dél-nyugati csoportra nem lelvén – hiába hallóztam japánul – tovább haladtam az éles parti sziklákon. A dél-keleti parton akadtam a másik társaságra. A tengert vizsgálgatták, ami a parti sziklateknőkbe fürdőszoba-méretű, sekély medencéket vájt. Ezekben apálykor sok kis élőlényt, csigát, kagylót, rákot, apró halat hagyott vissza az apály. Mintegy akváriumban szemlélték és fényképezték a tenger kincseit. Engem megigézett egy hínárszerű növény, amiről kiderült, hogy valami állatka. Ha megpiszkáltunk, úszó mozdulatokat tett. Egy másik sziklateknőben felfedeztem egy őskagyló félig megkövesedett darabját. Íve után ítélve mintegy méter hosszú, 65 centiméter széles lehetett. Vajon hány ezer éve nyugszik itt?

Egy épen maradt óriáskagyló

A sziget belsejében találkoztam az észak-keleti csoporttal. Jegyzetfüzeteikkel tanácstalanul toporogtak néhány facsemete között, amiket szemmel láthatóan emberi kéz ültetett. Tapafa – állapítottam meg, de hogyan kerül ide? Óceániában ennek a lehántolt kérgét vízben áztatják, pöröllyel gézszerű péppé verik, majd egymásra rakva hajlékony lappá kalapálják. Színre és érintésre olyasféle anyag keletkezik belőle, mint nálunk a kisebb állatok cserzett bőre. Barnára festve ebből itt ruha, takaró, falvédő, sőt szőnyeg is készül. A hozzánk csatlakozó Gínotól megtudtuk, hogy akadnak ültetvényesek, akik titokban lakatlan szigeteken is meghonosítják a tapafát, majd eladják. Megesik, hogy idegenek felfedezik és letarolják az ültetvényt, s a tulajdonos ilyenkor hoppon marad. Dehogy merne panaszt tenni, hiszen a lakatlan szigetek a király tulajdonában vannak.

Délben összegyűltünk a táborhelyen, előkerült az elveszett csoport is. Az ő területüket áthatolhatatlan bozót borította, ezért inkább összegyűjtötték a sziget “civilizációs” hulladékát, ami elsősorban a tenger által partra vetett hulladék volt. Három hatalmas zsák megtelt műanyag palackokkal, reklámzacskókkal, de akadt szakadt tornacipő és ruhafoszlány is bőven.

Szemétgyűjtés a tengerparton

Ebédünket kókuszbéllel és papayával gazdagítottuk. Evés közben összehasonlítottuk tapasztalatainkat. Úgy tűnt, Onevaon elég információt gyűjtöttünk a Környezetvédelmi Minisztériumnak szánt tanulmányhoz. Választ kaptam egy másik, engem nagyon érdeklő kérdésre, hogy vajon ez a lakatlan sziget eltartaná-e az embert? Egy ideig bizonyosan. Italát a zöld kókuszdiók biztosítanák, étrendjét pedig kókuszbél, gyümölcsök és tengeri növények. Még húshoz is juthatna, ha nem finnyás. Ehetne a sziklateknők kis állatkáiból, vagy éppen halászhatna. De jó is lenne itt Robinsonként élni – ábrándozott hangosan a társaság egyik nőtagja. Még ruhát is készítenék magamnak tapából!

– Ugyan, minek ruha egy Robinsonnak? – kérdezte a fiú, erre mindnyájan

felnevettünk.

Két kutató egy papaya fánál

Gino motorcsónakjával átmentem a hajóra, hogy Roberttel megbeszéljem következő állomásunkat. Sípolt a szél a fülünkbe, a hullámok dobálták csónakunkat. Csak itt, a tengeren vettem észre mennyire megváltozott az időjárás. Robert hevesen gesztikulálva kiabált a rádió kézi mikrofonjába, s a hangszóróból egy indulatos női hang válaszolgatott. A konfliktus nem családi vitára emlékeztetett. Kapitányunk nem leplezte aggodalmát.

-Tudom, hogy egy hétre indultunk, de vissza kell fordulnunk. Estére vihar várható, nem javasolom, hogy a szigeteken maradjatok!

– Úgy érted, hogy nagyobb vihar közeleg?

– Igen, egy nagyon-nagy tengeri ciklon.

– Mi kerül veszélybe, ha maradunk éjszakára, a kényelmünk, vagy az életünk?

– Az életetek.

Vihar előtt

Felrémlett előttem a „Robinson-család” viharvert háza. Azután eszembe jutott egy ennél is nagyobb ciklon okozta tragédia, ami úgy tizenöt évvel ezelőtt történt.

Oneata sziget mindössze fél kilométerre van Tongataputól, s a köztük lévő víz olyan sekély, hogy apálykor át lehet gázolni. Peata szenátor japán segítséggel egy keleti kulturális központot épített oda, s a hivatali idő után naponta ott dolgozgatott két fiával.

A főszigeten érte őket minden idők legnagyobb ciklonja. A távoli kis szigeteken akkor már a pálmák koronái is víz alá kerültek. Onevaohoz most többméteres hullámokon lehetett volna eljutni, de a szenátor ragaszkodott ahhoz, hogy fiaival sötétedéskor – mint mindig – visszatérjen Oneatára. Nekiindultak, de motorcsónakjuk nem jutott messze. Egy hatalmas hullám felborította és Peata, aki nem tudott úszni, megértette, hogy itt a vég. Kiürítette zsebeit, pénzét és kulcsait fiaira bízta. Rábírta őket, hogy hagyják sorsára, és mentsék az életüket.

Másnap fiai a tükörsima tengeren a kormány búváraival a keresésére indultak. Azt hiszem, itt borultunk – mutatott a vízre az idősebbik fiú. A vízbeereszkedő búvár karnyújtásnyira megpillantotta a halott Peatát, aki a sekély vízen lebegve szomorú szemekkel nézett vissza rá. Megborzongtam.

– Rendben, Robert, még ma visszatérünk a szárazföldre. Viszont van-e még annyi időnk, hogy megálljunk Atata szigeten?

– Az bizony eléggé kiesik az útvonalunkból, de ha rögtön indulunk, talán útba ejthetjük.

-Vajon higgyek-e neki? – morfondíroztam visszafelé. -Táborbontás, csomagolás futólépésben! – adtam ki a parancsot.

Gíno csónakjáig hordtuk, majd bepakoltuk a csomagokat. Utolsó pillantást vetettem a magunk készítette kis kunyhóra. Elérzékenyültem, mint aki az otthonától búcsúzik örökre. Egyetlen lépés, és a bozót mindent eltakart. Csomagommal rohantam a többiek után. A kis lélekvesztő hánykolódott a csomagok átrakásánál. Ugyancsak kerekre nyílt Robert szeme, amikor a három zsák szemetet megpillantotta. Nem bírta magában tartani a kérdést: – Hát ezt meg mire használjátok? Aligha tudnám megmagyarázni, miért gyűjtjük össze más szemetét ott, ahol még a sajátját is mindenki szétszórja. Így inkább adós maradtam a válasszal.

 
A Mikó Expedíció tagjai

Ekkora már annyira háborgott a tenger, hogy Gíno nem tudott talpon maradni a csónakjában. Mondta is, hogy ő inkább visszatérne Tongatapura. Felzúgott motorja, mi pedig sokáig integettünk egyre távolodó alakja után.

Atata szigeten egyetlen kis település van, amit szegény, de nagyon boldog emberek laknak. A zöld pázsiton keresztül kanyargó földút vezeti oda a vándort. Mintha csak Gauguin festménye kelne életre, a kunyhók között, kókuszpálmák alatt apró fekete sertések túrják a földet. Még templom és bolt is akad, igaz, hogy előbbi akkora, mint nálunk egy falusi vályogház, utóbbi pedig két négyzetméter alapterületű sincs. De hát miért is lenne nagyobb, mikor ez a falu 105 lakosának bőven elegendő?

Gaugueni édenkert: út a faluba

Ottjártamkor feltűnt, hogy a lakók ruhái igencsak foltozottak. Megígértem, hogy következő alkalommal mindenki kap tőlem egy nyári japán kimonót. Hitték is, meg nem is, szegények. A japán telefontársaság rám bízott néhány ezer reklám célú kimonót azzal, hogy külföldön osszam szét a rászorulóknak. Csoportom tagjai is izgatottan várták, vajon milyen örömet okoz majd az ajándék?

A sziget másik végén fagerendákból épített apró kikötő is akadt. Egy helybéli német építtetett az üdülőjéhez. Bennünket csak úgy engedett átmenni rajta, ha fejenként fizetünk egy dollárt. Nagyon siettünk, ezért a faluig nem egészen egy kilométernyi utat majdnem futva tettük meg. A falubeliek hamar összesereglettek jöttünkre. Mellettünk egy kölyökkutya kókuszbelet majszolt kedvetlenül. A tongaiak nem látják el házi állataikat. Gondoskodnak azok magukról, ha élni akarnak. Éhségükben ráfanyalodnak a magas olajtartalmú kókuszbélre.

Kókuszevő kutya

Fogadásunkra előfutott egy fiatal legényke és mi elkezdtük leszámolni a lábához a kimonókat. Ötvennél már verejtékben úszott. “Azt hiszem, jobb, ha hívom a bírót” – hebegte és elrohant. Óceániában a férfiak tupenut viselnek, hosszú vásznat, amit szoknyaszerűen a csípőjükre csavarnak és szalaggal rögzítenek. A falu bírója, egy tiszteletreméltó ősz aggastyán viszont minden bizonnyal egyetlen nadrágját vette fel tiszteletünkre. Kunyhójából kilépve futás közben gombolgatta, illetve gombolta volna, ha az évek során nem hízta volna ki.

 Bizonyára régen volt része ilyen komoly protokolláris ceremóniában. Már majdnem elérte csoportunkat, nem vacakolt hát tovább a makacs ruhadarabbal, elfedte az ingderékkal. A kimonóhegy láttán felderült az arca és olyan gyönyörű, szívből jövő beszédet vágott ki a tiszteletünkre, hogy azt Kossuth Lajos is megirigyelhette volna. Közben eljátszottam a gondolattal, mit gondol majd az első idetévedt japán turista. Tétován partraszáll, és kapkodja a levegőt, miközben a sziget teljes lakossága a japán telefontársaság kimonójában kering körülötte. Izzadt homlokát kaparássza, hogy vajon megőrült-e, vagy csak álmodik. Aztán rádöbben a titokra, hogy a telefonhivatal másodkézből gyarmatosít, és honfitársai e földdarabon kezdik a hatalmas Japán Birodalom feltámasztását.

Meghoztuk a kimonókat!

Rövidesen elbúcsúztunk az mosolygó, integető falusiaktól, majd szinte rohanva tértünk vissza a kikötőbe. A fák közül kilépve tapasztaltuk, hogy az időjárás igen rosszra fordult. Az egyre erősödő hullámverésben a süvítő szél vészes koncertet adott. A mólón összegyűlt csoportom behúzott nyakkal hallgatta az eligazítást. Vihar lesz, így kockázatos nekivágni a tengernek. Ha pedig itt maradunk és a rossz idő tovább tart egy hétnél, lekéssük a repülőjáratot. Döntsünk rögtön, hogy menjünk-e, vagy maradjunk!

-Tegye fel a kezét, aki menni akar. – Minden kéz a magasba emelkedett.

– Akkor beszállás!- kiáltottam.

A Yamaha-motoros hosszú csónak már előállt. A szél esőként vágta arcunkba a vizet. A nagy vízmozgásban majdnem öt perc alatt tettük meg az ötven métert a hajóig. Ahogy nekikoccantunk, Robert és matróza elkapták a köteleket és amennyire lehetett, rögzítették. A motor leálltával egy nagy hullám átsöpört rajtunk és beborította a csónakot. Ekkorra már valóságos orkán tombolt, az esőcseppeket a szél puskagolyókként vágta az arcunkba. Állni nem lehetett, négyen is támogattuk a csónakból a hajóra átkapaszkodókat.

     – Vigyázat! – kiáltottam újra és újra.

     – Akit a széllökés a hajó és a csónak közé sodor, azt a két hánykolódó alkotmány péppé zúzza!

 Ekkorra a miénken kívül egyetlen úszóalkalmatosság sem volt a tengeren, sőt láthattuk, hogy a parton felfordított csónakokat is a szárazföld mélyébe cipelik. A német megkísérelte lebeszélni Robertet a kockázatos vállalkozásról.

– Te őrült! – próbálta túlordítani az orkánt – Mind odavesztek! – Torkaszakadtából üvöltött, de gyengén és szaggatottan ért el hozzánk a hangja, mintha csak suttogna. Reméltem, hogy a lányok nem hallják, vagy legalább nem értik az angol szót. Anélkül is lesz elég bajunk.

A csoportot a hajó gyomrába parancsoltam. Visszaadta a biztonságérzetüket, hogy a zárt helyiség tompította a kinti hangokat. Mozgalmas utunk lesz, nem szeretnék vitát, vagy ellenvetést tapasztalni. Mindenki tegye azt, amit mondok.  Először is, készítsen nylonzacskót a keze ügyébe, akinek nem bírja a gyomra az erős mozgást!- szóltam. Szeretem a japánokban, hogy a főnökkel nem vitatkoznak. Most is szó nélkül engedelmeskedtek. Felbőgött a motor, Robert ütközésig húzta a gázkart. A felhők komor lepelként baljóslatúan borultak ránk, csak a horizonton hagytak keskeny fénycsíkot. A királyi palota látszott benne, még az udvar jegenyefáit is ki tudtam venni. Nem is látszott olyan messzinek. Majd csak eljutunk oda valahogy – gondoltam.

A kinti viharhoz képest mértéktartó imbolygással indultunk. Csak a parttól félmérföldnyire, annak védő hatása alól kikerülve tudtuk meg mi vár ránk. Az első nagy hullám olyan váratlanul kapott fel bennünket, hogy elállt a lélegzetünk. A hajótest a vízzel ütközve megkondult, mint valami vashordó, amit kalapáccsal megdöngetnek. Mi pedig a hordó belsejében kuksoltunk, balsejtelmekkel telve. Egy jelképes gong hangja a ringbe szólította a versenyzőket. Kiértünk a nyílt tengerre.

Megfigyeltem, hogy Robert hajónkat ügyesen mindig a szembejövő hullámok közepébe irányítja, amelyek valami csoda folytán ahelyett, hogy a mélybe nyomtak volna bennünket, a hátukra emeltek. Csúcsukra érve egy pillanatra megállt a világ, és szinte a súlytalanság állapotába kerültünk. Aztán visszazuhantunk a hullámvölgybe. A lányok az elején nevetgéltek meg visongtak, mintha hullámvasúton lennének, de aztán rövidesen elcsendesültek. Tongatapu felé haladva a hullámzást jobbról kaptuk volna, ezért nekünk azzal szemben, jobbra kellett haladnunk, ha nem akartunk felborulni. Így viszont elrobogtunk volna a fősziget mellett. Hogy ez ne következzék be, cikk-cakkban haladtunk, kockáztatva, hogy balra mentünkben egy oldalhullám felborít.

A falu gyerekeivel

Robert olyankor fordult balra (mintegy 60°-al), ha kisebb hullámok tartottak felénk. Igaz, oldalról érve bennünket ezek is megbillegtették a hajót, de kisebb volt a borulás veszélye. Rögtön visszacsavarta azonban a kormányt, ha vízoszlop közelített, hogy azzal szemből ütközzünk. Az első ilyen irányváltásnál a hajótest meglódult és vészesen megdőlt. Pánik tört ki. A jobb oldalon ülők felugráltak, és rémülten kerestek kapaszkodót a “biztonságosabb” baloldalon, saját súlyukkal tovább fokozva a borulást. “Kaite! Kaite!” Vissza, vissza – ordítottam tele torokból – Mindenki a helyére! Kapaszkodni! Szerencsére hallgattak rám.

Robert, a kapitány

Csak én maradtam állva, Robert mellett egy vasoszlopot szorítva. A szél ereje egyre erősödött, s a hullámok mind magasabbak lettek. Láttam, hogy rövidesen két nagyjából egyforma hullám közé ékelődünk. Abnai, abnai! -figyelmeztettem a társaságot és mindenki teljes erejéből kapaszkodott. Robert a kisebbiket kapta az oldalunkba. A hajó hatalmas csattanással balra repült, mint egy gőzmozdony, amit futtában átterelnek a szomszéd vágányra.

 Egy pillanatra hajóstól a levegőbe emelkedtünk, a felpörgő hajócsavar iszonyú lármája szinte az agyunkban csörömpölt, aztán visszaesve nagyot nyekkentünk és vészesen balra dőltünk. A jobb oldali csomagok lövedékként repültek össze-vissza. Félrekaptam a fejemet egy felém süvítő rövidnyelű szigony elől. Remegve megállt a deszkában.

– Le a csomagokat a padlóra! Minden súlyos tárgyat be az ülések alá! Ha az ablak betörik, megtelik a teknő!-

 Ekkor már egy-egy vízoszlop lélegzetnyi időre beborította a hajót. Félő volt, hogy az ütközés ereje vagy a ránehezedő víztömeg súlya összeroppantja az üveget. Szó nélkül rögtön engedelmeskedtek. A mindig nagyhangú, magabiztos kövér leányzó most sápadt és megszeppent volt. Fémtárgyakat zsákszövetbe csavart és vödörben az ülés alá gyömöszölte.

A horizonton a piszkosszürke égbolt hasadékán baljós sárgászöld fény kezdett derengeni. Most jön a java, az a ciklon szeme – mutatott oda Robert gondterhelten. Valóban, egy démon összehúzott gonosz szemére emlékeztetett. A hullámok taraját a szélvihar záporként csapta az üvegre. A két ablaktörlő teljes gőzzel dolgozott, mégis alig láttunk a reánk zúduló víztől. Csak akkor tisztult ki egy pillanatra, ha egy-egy vízoszlop csúcsára értünk. Ilyenkor, mint kis gyufásdobozt, a királyi palotát láttuk fehér falaival, piros tornyaival, kétségbeejtően messze.

A hajó tatjából hirtelen hatalmas csattanás és tompa reccsenések hallatszottak. Valamivel ütköztünk. Most már Robert is elsápadt. Hátrarohantam, amennyire az imbolygó járművön lehetséges. A hullámhegy a hajó rakterére hajított egy emberméretű pálmatönköt, s most az oda-vissza görögve tört-zúzott. És ekkor, mintha csak időzítve lenne, leállt a motor. A hirtelen beállt vészjósló csendben csak a szél fütyülése és a fatönk mozgása hallatszott. A hajó dőlni kezdett, és nem volt semmi erő, ami egyenesbe hozza.

Robert az indítógombot nyomkodta, s míg a motor köhögve erőre kapott, dülledt szemmel a közelgő hullámhegyre meredt. Ki lesz a gyorsabb? A gép túl későn indult be. A víztömeg dióhéjként csapta félre hajónkat. Nyikorgások, reccsenések töltötték be a levegőt, a lányok egyfolytában sikítottak. Hogy féltünk-e? Bizony, nagyon! Félek, tehát élek! – próbáltam magamban japánra fordítani egy humor-improvizációt. Vannak helyzetek, ahol a bátorság abnormális.

Óráknak tűnő bizonytalanság után újra felhangzott a hajócsavar vízzel birkózó hangja, és mi inogva a felszínre evickéltünk.

Rájöttem, fogalmam sincs, hogy harminc perce hányódunk-e, vagy három órája. A hullámok tetején pillantásommal a palotát kerestem. Másodpercekre álomszerű víziók rohantak meg. Észleltem, hogy a tornyában fény pislákol. Hittem, a király ül az ablaknál, és lát engem. Azon kaptam magam, hogy furcsa módon hozzá imádkozom: “Nincs nagyobb hatalom Felségednél a királyságban. Felséged ura a tengernek is. Ne engedje, hogy itt pusztuljunk értelmetlenül! Felségednek még szüksége van rám. Sok képet kell még festenem!”

A vihar, mintha csak megérezte volna, hogy erősítést kértünk, latba vetette minden erejét. A hatalmas hullámok most már keresztül-kasul futkostak.  Nőtt a veszély, hogy egymással ütközve szívóhatásuk mélybe rántja hajót. Nekünk azonban nem ettől kellett tartanunk. Valószínűbbnek látszott, hogy még ez előtt ripityává törünk. Robert megnyugtatásnak szánta, hogy „csak a fehér tarajos hullámok veszélyesek”. Bizakodva szemügyre vettem őket, de minden istenverte taraj fehér volt.

 A beteget társai a padra fektették, és elébe ültek, hogy testükkel védjék a leeséstől. Arca rózsás volt. Tűzforró homlokára tettem a kezemet.

-Még egy kicsit tarts ki, nemsoká vége lesz.- Persze, persze, – gondoltam – így – vagy úgy, de most már vége lesz.

Fél szemmel a kormánykerék melletti dőlésmérőt figyeltem. Egyszerű szerkezet. Egy körskála velünk együtt mozog, a közepében lévő gömb pedig mindig függőlegesen áll. Azt már tudtam, hogy 45°-al megdőlt hajó többé nem billen vissza. A mi legnagyobb dőlésünk eddig 40° volt. Robert a közelgő hullámokra meredve a zsebéből kikaparászott egy megnyomorodott csomag cigarettát, majd fél kézzel keservesen rágyújtott. Nem mertem segíteni, nehogy egy elrebegett “thank you” mellett egy villanásra levegye a szemét az irányról. “Mégse vagyunk tán túl nagy bajban, ha a kapitány dohányzik” –töprengett az egyik leány.

 Bennem felpislákolt az akasztófahumor. -“Ó, dehogy, dehogy! Szegény Robert most gyújtott rá élete utolsó cigarettájára!” Tréfám nem aratott sikert.  Még csak el sem mosolyodott senki, reményvesztetten meredtek a padlóra. Ekkor egyikük javasolta, hogy énekeljenek. Rákezdtek egy vidám japán dalra, de fülsértően hangzott. A hangjuk hamis volt a félelemtől, hullámvölgybe „esve” pedig kórusban nyekkentek. Felvidulni nem tudtunk rajta, így hát abbahagyták.

Belestem a hajó gyomrába. Egyetlen matrózunkat fektében ide-oda dobálta a vihar, és félig biztosan megsiketíthették a csattanások. Ha hajótörést szenvedünk, ő bizton odaveszik. Fém alkatrész pattanása hallatszott, s innentől kezdve minden mozgásunkat nyikorgás-sorozat kísérte. Ennek az okára koncentráltunk, s közben észre se vettük, hogy lassan kicsúszunk a vihar markából.

Amit a tenger mélyén fotóztam valamikor

A veszély olyan hirtelen ért véget, ahogy kezdődött. A hullámhegyek csökkenését csak a szokásos szünetnek véltük. Feszülten vártuk a következő nagy ütközéseket. Ám azok egyre enyhébbek lettek. Napoknak tűnő percek múlva kigyúltak előttünk Nuku’alofa fényei és megszólalt a néma rádióvevő. Bennünket kerestek. Boldogan hallgattuk Robert hadarását a mikrofonba. Megtört a varázs, visszakerültünk a racionális világba. Most már szemmel láthatóan közelegtünk célunkhoz, s a szárazföld hullámvédő hatásába érve valósággal szárnyakat kaptunk. A királyi palota egyre növekedett, és megdöbbenve konstatáltam a toronyablakban valóban ott ül a tagbaszakadt férfi. Tehát nem az érzékeim játszottak velem!

A kapaszkodóról sikerült lefejtenem elfehéredett ujjaimat. Felültettük a beteg leányt és újra megtapogattam a homlokát. Még mindig forró volt.

– Rá se ránts, egy órán belül lesz orvos és orvosság. Elmosolyodott. Kigyúltak hajónk reflektorai. Fényárban futottunk be a kikötőbe, ahol nagy tömeg várt ránk, hogy kezet rázzanak velünk, „hősökkel”. Remegő lábakkal szálltunk ki a mozdulatlan betonra. Megmenekültünk.

 
Tongai naplemente

 

Utólagos naplójegyzeteim:

1996. december:

“Az őszi expedíció folytatásához Robertet kerestem a kikötőben. Névről nem, de fényképről rögtön felismerték. Nem kis meglepetéssel értesültem, hogy a Királyi Hadiflotta hajóstisztje. Úgy látszik, velünk egészíttette ki a zsoldját. Azt azonban senki nem tudja, most hol tartózkodik.

Még jobban megdöbbentett a hír, hogy a hajónkat már a kalandunk előtt fél évvel életveszélyesnek nyilvánították és visszavonták a kifutási engedélyét. Nagy kópé ez a Robert!”

1997. március:

“A hajó minősítése helyesnek bizonyult. A hó eleji ciklon elsüllyesztette. Nem a tengeren. Még a kikötőben!”